1.
A víz és más
folyadékok fontosabb fizikai tulajdonságai, az ideális folyadék.
2. A hidrosztatika Euler-féle alapegyenlete.
3. A hidrosztatika alapegyenlete nehézségi
erőtérben.
4. A hidrosztatika alapegyenlete viszonylagos
nyugalomban lévő gyorsuló rendszerekre.
5. Nyomás, nyomáseloszlás és nyomóerő a
folyadékot határoló sík felületen nehézségi erőtérben.
6. Nyomáseloszlás és nyomóerő a folyadékot
határoló vízszintes alkotójú hengerfelületeken és tetszőleges görbe
felületeken.
7. Teljesen vízbe merült testek egyensúlya; úszó
testek egyensúlyi állapota.
8. Folyadékok mozgásjelenségei: alapfogalmak.
9. Az ideális folyadék dinamikai egyensúlyának
általános egyenlete (Euler-féle hidrodinamikai egyenlet).
10. Az ideális folyadék dinamikai egyensúlya nehézségi erőtérben permanens
áramlásban (Bernoulli-egyenlet).
12. Kifolyás kisméretű nyíláson keresztül.
13. Kifolyás nagyméretű nyíláson.
14. Bukógátak.
15. Vízgépek osztályozása; örvényszivattyúk fajtái, működésének alapelvei,
nyomás- és energiaszintek alakulása. Turbina-típusok.
16. Csőben mozgó víztest dinamikai egyensúlya permanens áramlásban.
17. Lamináris áramlás sebességeloszlása és súrlódási vesztesége.
18. Turbulens áramlás sebességeloszlása és súrlódási vesztesége.
19. Helyi energiaveszteségek csövekben turbulens áramlásban.
20. Magányos csővezeték hidraulikai méretezése.
21. Egyenletes vízmozgás nyíltfelszínű, prizmatikus medrekben; Chézy
képlete; a sebességi együttható számítási módja Manning alapján.
22. Prizmatikus csatornák hidraulikai méretezése; határsebességek.
23. Áramló, kritikus és rohanó vízmozgás négyszög szelvényű csatornákban;
jellemzés a Braun-görbe alapján.
26. Műtárgyak utófenekének hidraulikai méretezése.
28. Víznyerő kutak vízszállítása
1. A víz és más folyadékok fontosabb fizikai tulajdonságai, az ideális folyadék
A víz mindhárom halmazállapotban előfordul a természetben és a mérnöki gyakorlatban. A vizet mindhárom halmazállapotban folytonos homogén közegnek (kontinuumnak) tekintjük, azaz molekuláris szerkezetével ne törődünk.
A 4 °C hőmérsékletű desztillált
víz sűrűsége atmoszférikus nyomás ( 1013 mbar) esetében r =
Fajsúlya: g = r * g = 9810 N / m3, ahol g a nehézségi gyorsulás.
A testsűrűség módosulásának figyelembevételére csak a hidraulikus anyagszállításnál van szükség, mert a zagy testsűrűsége a tiszta vízét több száz kg / m3-rel is meghaladhatja.
A tiszta jég sűrűsége 0 °C-on r =
A hidraulikában gyakran használt
mérőfolyadéknak, a higanynak a sűrűsége 20 °C-on
Nyomásváltozás hatására a víz térfogata és ezzel sűrűsége is megváltozik. A nyomásváltozás és a rugalmas térfogatváltozás közti összefüggés:
Dp = - K * (DV / V), vagy DV = - (V * Dp) / K
ahol K a víz kompressziós modulusa (15 °C-on 2150 Mpa). A negatív előjel azért kell, mert a nyomásváltozás és a térfogatváltozás mindig ellenkező előjelű. A kompressziós modulus a nyomás és a hőmérséklet növekedésével gyengén nő. A hidraulika legtöbb feladatánál a vizet összenyomhatatlannak tekintjük.
A víz hőmérsékleti tágulása a DV = aV * V * Dt képlettel fejezhető ki, ahol aV a víz térfogati hőtágulási együtthatója. Ez atmoszférikus nyomáson 4 °C-nál nulla, mert a térfogatnak itt szélső értéke van, egyébként alatta marad a 7,3 * 10-4 értéknek. Atmoszférikus nyomáson 4 °C felett pozitív, mert a térfogatváltozás a hőmérsékletváltozással egyező értelmű.
A 0 °C–os jég térfogata az azonos tömegű 0 °C-os vízhez képest 9 %-kal nagyobb.
A folyadékok fontos tulajdonsága a nyúlósság, vagy viszkozitás. Ha a folyadékrétegek között relatív elmozdulás van, köztük belső súrlódás lép fel, amely a sebességgradienssel arányos. Képletben: t = h * (dV / dn), ahol n a rétegre merőleges koordináta, v a sebesség, t a csúsztatófeszültség, h a dinamikai viszkozitás.
A hidraulikában használatosabb a kinematikai viszkozitás fogalma. n = h / r [m2 / s]. A víz kinematikai viszkozitása 10 °C-on 0,013, 20°C-on 0,01 cm2 / s.
A víz kapilláris emelkedése vékony csövekben a vízmolekulák egymásközti vonzására (a kohézióra) és a víz és a fal molekulái közti vonzásra (adhézió) vezethető vissza. A víz kapilláris emelkedése hcap = 30 / d [mm]. A higany kapilláris süllyedése 10 / d mm.
A víz gáznyelő képessége
azt jelenti, hogy a víz oldott állapotú gázokat tartalmazhat. A nyomás
csökkenésével és a hőmérséklet emelkedésével csökken. Az oldott gázok a vízből
kiválnak, és pl. csővezetékek tetőpontján meggyűlve légdugót képezhetnek.
Atmoszférikus nyomáson, 15 °C-on
A víz fagyás és olvadáspontja atmoszférikus nyomáson 0 °C, olvadási hője 335 kJ / kg. Az olvadás, illetve fagyáspont a nyomás növekedése esetén csökken.
A víz fajlagos hőkapacitása 4,19 kJ / kg * K.
A víz forráspontja, 1013 mbar-os légköri nyomáson 100 °C. Függ a nyomástól.
A forráshő 100 °C-on 2256 kJ / kg. A nyomás csökkenésével a forráspont süllyed. Ha a nyomás lesüllyed a telített gőz nyomásáig, a nyomás tovább nem csökken, viszont a víz forrásnak indul, vízgőz – buborékok képződnek (kavitáció), más helyeken pedig, ahol a nyomás újra megnő, a vízgőz lecsapódik. Ilyenkor lokálisan több ezer, akár több milliónak megfelelő nyomás állhat elő tűhegynyi felületen, tönkretéve a szerkezetet. Ezért a kavitációt kerülni kell.
Ideális folyadéknak
nevezzük azt a folyadékot, amely a teret folytonosan kitölti, és amelynek
viszkozitása zérus. Az ideális folyadék homogén, összenyomhatatlan és
súrlódásmentes.
Határozzuk meg a külső erők hatása alatt álló nyugvó folyadéktér tetszőleges pontjában érvényesülő nyomást, mint a hely és a hatóerők függvényét.
A folyadék r helyzetvektorú pontjában legyen a nyomás p, az r + dr helyzetvektorú pontban p + dp. dp meghatározása céljából vegyünk fel egy elemi henger alakú folyadéktestet, melynek alaplapja r, fedőlapja r + dr középpontú, és vizsgáljuk ennek egyensúlyi feltételeit.
Az elemi hengere felületi és tömegerők hatnak. A felületi erők a testek felületét támadják, jelen esetben ilyen a szomszéd folyadékrészecskékről átadódó nyomóerő. A tömegerők a testek tömegére hatnak, ilyenek a térerők és a tehetetlenségi erő.
Vizsgáljuk az egyensúly feltételeit a hasáb tengelyével párhuzamos irányban. Képezzük a hasábra ható erők tengelyirányú vetületét.
A henger palástjára ható felületi erők merőlegesek a tengelyre, vetületük zérus. A henger alapjára ható nyomás, ha az alaplap zérushoz tart, p-vel egyenlő, a fedőlapra ható nyomás pedig p + dp-vel. A dA felülettel való szorzás után kapott nyomóerők eredője:
p dA – (p + dp) dA = - dp dA
Az r pontban az egységtömegre ható tömegerő a térerősség. A tehetetlenségi erő zérus, mert a gyorsulás is zérus. Ha a henger méretei a zérushoz tartanak, a folyadékhenger egyes pontjaira ható tömegerő, minthogy a henger tömege r ½dr½dA,
r f *½dr| dA
Ennek tengelyirányú vetülete a dr / |dr| egységvektorral való skaláris szorzást alkalmazva:
r f * dr dA
A felületi és a tömegerők eredője zérus, mert nyugalom van:
r f * dr dA – dp dA = 0
Ebből a keresett nyomásváltozás:
dp = r f * dr
Ez az Euler-féle hidrosztatikai alapegyenlet vektoriális lakja. A fentiekből belátható, hogy nyugalom csak potenciálos erőtérben lehetséges.
Ha a tömegerő egyedül a nehézségi erő, Euler egyenlete:
dp = r g * dr
alakot ölt, azaz, mivel a nehézségi térerősség koordinátái g (0, 0, -g),
dp = - r g * dz,
ahol a földfelszín közelében g =
9,81 N / kg. Megjegyezzük, hogy nehézségi térerősség mindig van, míg az
azonos jelű g =
Integrálva megkapjuk a nehézségi erőtérben nyugvó folyadék nyomáseloszlásának kifejezését:
p = - r g z + C = - g z + C
amiből látszik, hogy a z = const (vízszintes) síkokban a nyomás állandó. Ha valamely z1 szinten a nyomás p1, akkor a C állandó p1 + g z1, a nyomás tehát a tetszőleges z szinten:
p = p1 + g (z1 – z)
Az adott nyomás leggyakrabban a z0 szintű szabad felszínen uralkodó p0 légnyomás. Ekkor a nyomáseloszlás:
p = p0 + g (z0 – z)
A z0 – z érték viszont nem más, mint a z helyzetű pontok h mélysége. A nyomáseloszlás egyenlete tehát:
p = p0 + g h
Ez Euler egyenlete nehézségi erőtérben nyugvó folyadékra.
Ha a folyadékrészecskék egymáshoz, illetve a valamelyikükhöz rögzített koordináta-rendszerhez, vagy például a befoglaló edényhez viszonyítva nyugalomban vannak, de a Földhöz rögzített koordináta-rendszerre vonatkoztatva â (r) gyorsulásuk van, a rájuk ható fV „virtuális” térerősség a g nehézségi térerősség és a –â d’Alembert-féle tehetetlenségi térerősség összege:
f = fV = g – â
A nyomáseloszlás tehát:
dp = r f * dr = r (g – â) dr
Maga a nyomás:
p = r ò (g – â) dr + C
Ha a gyorsulás konstans, az integrálás egyszerűen elvégezhető:
p = r (g – â) r + C
azaz
p = r [-ax x – ay y – (g + az) z] + C
Ha a gyorsulás változó, azaz â = â(r), az integrálást az adott esetre kell elvégezni, skaláris alakja is csak kijelölhető:
p = -r ò [ax dx + ay dy + (g + az) dz] + C
Konstans gyorsulásra példa az egyenes vonalú pályán egyenletes gyorsulással haladó tartálykocsi. Változó gyorsulásra példa a függőleges tengely körüli állandó szögsebességgel forgó tartály.
5. Nyomás, nyomáseloszlás és nyomóerő a folyadékot határoló sík felületen nehézségi erőtérben
Nyomáseloszlás és nyomóerő vízszintes sík felületen:
Vízszintes sík felület konstans h0 mélységben van a szabad felszín alatt. A felület minden egyes pontjában tehát azonos p = g h nyomás érvényesül. Ez a vízfelszín és a felület közt bevonalkázott megfelelő léptékű nyomáseloszlással, ún. nyomásmagasság-ábrával szemléltethető. Ha a felület nagysága A, a teljes nyomóerő:
F = p * A = g h0 A
A nyomóerő támadáspontja az A felület S súlypontja, mert ez az egyenletes nyomáseloszlás súlypontja is.
Nyomáseloszlás és nyomóerő a szabad felszínig érő konstans szélességű függőleges felületen:
Függőleges síkra vízszintes nyomás hat, tehát a nyomásmagasság-ábra 45°-os derékszögű háromszög. A lapra ható erő folyóméterenként:
F = ò p dA = pm * A = g * ½ * h0 * h0 = g h02 / 2 [N/m]
B szélességű sáv esetén ennek B-szerese veendő, mértékegysége N. A nyomóerő támadáspontja a nyomáseloszlás súlypontjában, azaz a nyomásmagasság-ábra 2/3 h0 mélységben lévő súlyvonalának szintjén, a B szélességű sáv közepén van.
Nyomáseloszlás és nyomóerő a felszínig érő konstans szélességű ferde sík felületen:
Ha a lap ferde, a nyomáseloszlás erre merőleges. A nyomóerő nagysága:
F = g [(h0 l) / 2] [N/m]
Támadáspontja ismét a mélység 2/3-ában és a szélesség felében van. A nyomóerő és a nyomásmagasság-ábra is szétbontható vízszintes és függőleges komponensre. Pascal tétele szerint valamely pontban a nyomás bármely irányban ugyanaz, ezért a függőleges nyomásmagasságok a ferde lap és a vízszintes közti függőleges vonalkázással, a vízszintes nyomásmagasság-ábra pedig ezzel egyenlő hosszúságú vízszintes vonalkázással ábrázolhatók. A nyomásmagasság függőleges eredőjét V-vel, a vízszintest H-val jelölve:
V = (g h0 a) / 2 [N/m]
H = (g h02) / 2 [N/m]
Eredőjük:
F = V2 + H2 = [(g h0) / 2] (a2 + h02)1/2 = (g h0 l) / 2
nagyságú, és
tg a = [(g h0 a) / 2] / [(g h02) / 2] = a / h0
irányú, vagyis valóban merőleges a
tg b = - h0 / a
iránytangensű síklapra.
A vízszintes és függőleges nyomóerők nagyságáról megjegyezzük, hogy azokat, mint a felület súlypontjában érvényes nyomásnak és a felület függőleges, illetve vízszintes vetületének szorzatát is felfoghatjuk.
Ha a síklap a víztér felé dől, a függőleges nyomóerő fölfelé mutat.
Ha a síklap nem ér a vízfelszínig, a nyomásmagasság-ábra trapéz, az eredő pedig ennek súlypontjában hat.
6. Nyomáseloszlás és nyomóerő a folyadékot határoló vízszintes alkotójú hengerfelületeken és tetszőleges görbe felületeken
Nyomáseloszlás és nyomóerő vízszintes alkotójú hengerfelületeken:
Hengerfelületeknek általában olyan felületeket nevezünk, amelyet valamely tetszőleges vezérgörbére illeszkedő párhuzamos egyenesek alkotnak. Ezek közé sorolhatók a hasábfelületek is, de sokszög alakú vezérgörbével.
A vízszintes alkotójú hengerfelületek jelentős szerepet játszanak vízépítési szerkezetekben. Az ezekre ható nyomást és nyomóerőt az eddigi elvek alapján, számítás, vagy grafikus szerkesztés segítségével határozzuk meg.
Hengerfelületeken eredő nyomásmagasság-ábrát csak ritkán szerkesztünk, mert torzít és ezért nem érzékelhető.
A gyakorlatban csak a vízszintes és függőleges komponens-ábrák alapján dolgozunk.
Nyomáseloszlás és nyomóerő tetszőleges görbe felületen:
Általános görbe felületre ható erőt a òò p(r) dA képlet alapján lehet meghatározni. A görbe felületre függőleges irányban ható nyomóerő nem más, mint a felület fölött a szabad víztükörig nyúló hengeres víztest súlya. Ennek támadáspontját számítani csak matematikai alakban megadott felületnél lehet pontosan, a gyakorlatban lépcsős közelítéssel, és ha szimmetriaviszonyok érvényesülnek, ezek kihasználásával határozzuk meg.
Valamennyi eredő nyomásmagasság-ábrával kapcsolatban felhívjuk a figyelmet arra, hogy az eredő nyomásmagasság-ábra és az annak alapján szerkesztett eredő csak a felület egészének egyensúlyi vizsgálata szempontjából elégséges. Ha a felület egyes részeinek szilárdságtani igénybevételét kívánjuk számítani, elvileg a felület minden pontjában meg kell határozni a húzó, a nyomó, a nyíró és hajlító igénybevételt, s ehhez nem az egész felület eredő nyomásábráját, hanem a vizsgált pontig terjedő eredő nyomásábrát kell felhasználni, kiegészítve a felületet megtámasztó koncentrált, vagy megoszló erőkkel.
7. Teljesen vízbe merült testek egyensúlya; úszó testek egyensúlyi állapota
Teljesen vízbemerült testek egyensúlya:
A
teljes víz alá merült testekre oldalirányból ható nyomás eredője zérus. A
függőleges erő pedig – Archimedes tétele szerint is – mint a test alsó
felületén fölfelé, felső felületén lefelé ható nyomások különbségének eredője,
éppen a test által kiszorított víz súlya (felhajtóerő). Ennek
hatásvonala átmegy a kiszorított térfogat D súlypontján.
Ha
a vízfelszín alá merült test súlya éppen megegyezik a kiszorított víz súlyával,
lebegő helyzetben marad. Ez azt is jelenti, hogy a test átlagsűrűsége azonos a
víz sűrűségével. Ha ez a lebegő helyzet valamely mélységben előáll, akkor
bármely mélységben előáll, feltéve, hogy a test és a folyadék
összenyomhatatlan, vagy nyomás hatására sűrűségük azonos mértékben változik. A
valóságban ez az eset ritka.
Ha
a test valóban lebegni képes, nem biztos, hogy ezt bármilyen helyzetben meg
tudja tenni. Ez a test C súlypontjának és a kiszorított térfogat D
súlypontjának relatív helyzetétől függ. Ha C és D egybeesik, a test bármilyen
helyzetben nyugalomban marad. Ha C és D nem esek egybe, stabil egyensúly csak
akkor állhat elő, ha C a D alatt van. Ellenkező esetben ugyanis a felhajtóerő
és az önsúly erőpárt képez, amely az említett egyensúlyi helyzetbe forgatja a
testet.
Ha
a test térfogatsúlya nagyobb, mint a vízé, a test lemerül a fenékre. Ha a test
térfogatsúlya kisebb, mint a vízé, a felszínen úszik.
Úszó testek egyensúlyi állapota:
A
felszínen úszó testre oldalirányból ható erők egyensúlyban vannak, a
felhajtóerő pedig a bemerült térfogatnak megfelelő víz súlyával egyezik meg.
A
felszínen úszó test felborulás ellen – legalább is korlátozott mértékű
kibillenések esetén – nyilván biztosítva van, ha a test súlypontja a
kiszorított víztérfogat súlypontja alatt van. Azonban a lebegő testtel
ellentétben biztosítva lehet felborulás ellen akkor is, ha a test súlypontja a
kiszorított térfogat súlypontja fölé esik. Az úszó test billenésekor ugyanis a
kiszorított térfogat nagysága megmarad ugyan, de súlypontjának a test
súlypontjához viszonyított relatív helyzete is megváltozhat. Lehetséges, hogy
kibillent állapotban a test változatlan súlypontján átmenő súlyerő és a
kiszorított térfogat elmozdult súlypontján átmenő felhajtóerő olyan erőpárt
képez, amely az úszó testet tovább billenti. De az is lehetséges, hogy az
erőpár a visszabillentés irányában fejt ki nyomatékot, vagyis a labilisnak
látszó egyensúlyi helyzet stabilis.
Vizsgáljuk
meg függőleges szimmetriasíkkal bíró, s a vízszín környezetében függőleges
falú úszó testek stabilis egyensúlyának feltételeit.
Ha
S a test súlypontja, D a nyugalmi helyzetben kiszorított V térfogat súlypontja,
D1 a kibillent helyzetben kiszorított, ugyancsak V nagyságú térfogat
súlypontja, a kibillenés után a C pontban függőlegesen lefelé hat a G súlyerő,
a D1 pontban függőlegesen ható g V erő a C pont fölött metszi a test
szimmetriatengelyét (ezt a pontot metacentrumnak nevezzük), a test
egyensúlya stabilis, ha alatta, akkor labilis. A D és az M távolsága a r metacentrikus sugár. A D és C pontok távolságát s-sel
jelölve: ha r > s, az egyensúly
stabilis, ha r < s, az egyensúly labilis.
8. Folyadékok
mozgásjelenségei: alapfogalmak
A hidromechanika a folyadékmozgási, más néven áramlási jelenségeket a legtöbb esetben az áramlási tér egyes pontjaiban uralkodó sebesség, vagyis a sebességeloszlás megadásával írja le. A hidraulika bevezeti a középsebesség fogalmát.
A középsebesség vk az a sebesség, amely – ha a keresztmetszet minden pontjában érvényesülne – ugyanazt a vízhozamot, vagyis az időegységre jutó víztérfogatot, azaz térfogatáramot szállítaná, mint a tényleges sebességeloszlás. A térfogatáram, qv bármilyen folyadékra és gázra használható. A Q vízhozam a gyakorlatban meghonosodott kifejezés, amely a vízre vonatkozóan állja a helyét a térfogatárammal szemben. A vízhozam, a sebességeloszlás és a középsebesség közti összefüggés sík keresztmetszet és arra merőleges sebességek esetén:
Q = vm A = òò v dA
Az áramlás folytonossága azt jelenti, hogy az egyes szelvényeken azonos vízhozam folyik keresztül, tehát közben folyadék se nem keletkezik, se nem tűnik el. Képletben:
Q = vm1 * A1 = vm2 * A2 = … = vmn * An
Az így megfogalmazott folytonosságnak két feltétele van: a folyadék összenyomhatatlansága, és az áramlás permanenciája (időállandósága).
Permanens az áramlás, ha semmilyen jellemzője nem függ az időtől, csak a helytől.
Az áramlási vonal, vagy pálya egy meghatározott pontszerű vízrészecske által befutott vonal. Érintőjének irányát valamely pontjában a vizsgált vízrészecske áthaladásának pillanatában érvényesülő sebességvektor adja.
Az áramvonal az áramlás pillanatnyi sebességvektor eloszlásra érintőlegesen illeszkedő vonal. Ha az áramlás permanens, az áramvonal és az áramlási vonal egybeesik.
A nyomvonal az áramlás meghatározott pontján áthaladt, vízrészecskék összessége által valamely időpillanatban kirajzolt vonal. Ha az áramlás permanens, a nyomvonal is egybeesik az áramvonallal és az áramlási vonallal.
A folyékony vonal kiválasztott vízrészecske-sor által alkotott vonal, amely helyzetét és alakját a vízrészecskék mozgása szerint változtatja.
A szögsebesség: ha az áramlás egy pontján keresztül két, egymással pillanatnyilag derékszöget bezáró folyékony vonalat fektetünk, a szögsebesség a két vonal időegység alatti szögelfordulásainak számtani közepe.
A gyakorlatban előforduló áramlások a sebességre vonatkozóan ritkán tekinthetők permanensnek. Csaknem minden áramlásban lüktetések, sebességingadozások tapasztalhatók. Ha azonban a sebesség időbeli átlaga állandó, ezek az áramlások sok tekintetben úgy írhatók le, mintha permanensek lennének. Ha az áramlás ilyen jellegét ki akarjuk hangsúlyozni kvázi-permanens áramlásokról beszélünk. A gyakorlatban szinte csak ilyen áramlások fordulnak elő.
A nyomvonal segítségével ismerhető fel a kvázi-permanens áramlások legfontosabb típusa, a turbulens áramlás. Ha igen kicsiny sebességű áramlás egy pontján festéket eresztünk be, az tisztán kirajzolódó egységes nyomvonalat mutat. Ha a sebesség nő, egy bizonyos sebességérték elérése után a festék szétgomolyog, majd eloszlik. Nyomvonal nincs. Az előbbi esetben az áramlást laminárisnak mondjuk, az utóbbi esetben turbulens áramlásról van szó. Ekkor a vízrészecskék szabálytalan pályán mozognak.
A lamináris és a turbulens áramlás közti különbséget Reynolds derítette fel, aki megállapította a gomolygás határát. Ezt a határt a Reynolds-féle szám fejezi ki:
Re = (v * d) / n
Szokásos viszonyok között, ha Re < 2000 … 2400, az áramlás lamináris, ha nagyobb, az áramlás turbulens.
Nyílt csatornákra d helyett az R hidraulikus sugár bevezetésével lehet felírni a Reynolds-számot. A hidraulikus sugár:
R = A / P
ahol A a nedvesített terület, P a nedvesített kerület. Ekkor a Reynolds-szám:
Re = (v * R) / n
Ha az így kapott Reynolds-szám Re < 500 … 600, az áramlás lamináris, ha pedig Re > 500 … 600, az áramlás turbulens.
Konstans keresztmetszetnél, ha a folyadék viszkozitása kisebb, a turbulencia már kisebb sebességnél előáll, míg ha a folyadék viszkozitása nagy, a sebesség is nagy lehet és még lamináris az áramlás.
Lamináris áramlásban a súrlódási veszteségek a sebesség első hatványával, a tiszta turbulens áramlásban a sebesség négyzetével arányosak.
Lamináris mozgás a gyakorlatban csak szivárgás során tapasztalható.
Örvényes mozgásnak nevezzük az olyan áramlást, amelynek szögsebessége nem zérus. Örvénymentes áramlásban a szögsebesség mindenütt zérus. Az utóbbi áramlásokat potenciálosnak is nevezzük.
Áramlás és rohanás: az áramlás szónak két jelentése van. Jelenti a vízmozgást általában, de jelenti annak egy különleges fajtáját is. Ha nyílt mederben a víz sebessége kisebb, mint a felületen keletkezett közönséges gravitációs hullámok relatív haladási sebessége, a vízmozgást áramlónak nevezzük. Ha a víz sebessége nagyobb, mint a hullámsebesség, rohanó mozgásról beszélünk.
A valóságos folyadék jobb megközelítése a viszkózus folyadék, amely már véges viszkozitással bír, egyéb tulajdonságai azonban az ideális folyadékéval egyeznek. A valóságos folyadékok nem homogén, nem folytonos, nem összenyomhatatlan, nem izotróp anyagok, továbbá felületi feszültségük, kémiai reakcióképességük van, és húzást nem tudnak felvenni.
9. Az ideális folyadék dinamikai egyensúlyának általános feltétele (Euler-féle hidrodinamikai egyenlet)
Az Euler-féle hidrosztatikai alapegyenlet levezetése ebben az esetben alig változik, ha az elemi henger a gyorsulással halad, de ekkor az f térerősséget még az egységtömegre ható –a tehetetlenségi térerősséggel kell kiegészíteni, hogy a hengerre ható összes erők figyelembe legyenek véve. Így kapjuk az Euler-féle hidrodinamikai alapegyenletet:
dp = r (f – a) * dr
Ha az a gyorsulás az áramlás valamely részében zérus, akkor ott a nyomásváltozás a hidrosztatikai alapegyenlettel jellemezhető, vagyis hidrosztatikus. Az a gyorsulás a v sebességvektornak a t idő szerinti teljes deriváltja. A gyorsulás akkor zérus, ha a sebesség sem az elmozdulás irányában a hely, sem a vizsgált pontban az idő szerint nem változik. A vízrészecskék sebessége nem változik az időben, ha az áramlás permanens. Permanens áramlásban is változhat azonban a sebesség a hely szerint. Ha az áramvonalak párhuzamos egyenesek, a sebesség megváltozása az áramvonal mentén is zérus. Ekkor permanens egyenletes áramlásról beszélünk.
Ha a cső, vagy csatorna szelvénye a hossz mentén csak lassan változik, vagy tengelyvonala csak igen kevéssé görbül, a vízrészecskék gyorsulása még elhanyagolható. Ezeket permanens fokozatosan változó áramlásoknak hívjuk.
Ha az áramvonalak sűrűsödése, ritkulása, görbülése nem elhanyagolható, permanens hirtelen változó vízmozgásról beszélünk. Ekkor:
f = g
a = g
Tehát:
dp = r (g – g) * dr = 0
Ha a hidrodinamikai alapegyenletbe az a = dv / dt helyettesítéssel, differenciáról deriváltra való áttéréssel és átrendezéssel a következő alakban szokás megadni:
dv / dt = f – (1 / r) grad p
Ez az Euler-féle hidrodinamikai alapegyenlet legszokásosabb alakja. Hasonlóképpen rendezhető az Euler-féle hidrosztatikai alapegyenlet is:
F = (1 / r) grad p
10. Az ideális folyadék dinamikai egyensúlya nehézségi erőtérben permanens áramlásban (Bernoulli-egyenlet); kiterjesztése a fokozatosan változó vízmozgás egész szelvényére
Bernoulli
felhasználta a kinetikai energia tételét, amely szerint valamely anyagi
pontrendszer kinetikai energiájának megváltozása egyenlő a rendszerre ható
összes erők munkájával. Legyen a rendszer tömege m, a ráható összes erő
elmozdulás irányú komponense F, akkor Newton második törvénye szerint:
F = m * a = m * (dv / dt)
Ennek
L munkája, mialatt az m tömeget valamely l görbe mentén az 1 helyzetből a 2
helyzetbe viszi:
L = ò m (dv / dt) dl
Mivel
dl = v dt,
L = ò m (dv / dt) v dt= ò m v dv = [(m v2) / 2]2
vagyis
a befektetett munka éppen az m tömeg mozgási energiájának megváltozásával
egyenlő.
Válasszunk
ki az áramlásban egy vékony áramcsövet és tekintsük az ebbe foglalt elemi
folyadékoszlopot, amelyet két végén az A1 ás A2 nagyságú
1 és 2 felületek határolnak.
dt
idő alatt az elemi folyadékoszlop az
Az
1-
(g / g) V [(v22 – v12)
/ 2]
A
külső erők munkája a nehézségi erő g V (z1 – z2) és a nyomóerők p1
A1 v1 dt – p2 A2 v2 dt =
p1 V – p2 V munkájából tevődik össze.
Felírható
tehát, hogy a kinetikai energia megváltozása egyenlő a külső erők munkájával:
(g / g) V [(v22 – v12)
/ 2] = g V (z1 – z2)
+ p1 V – p2 V
Átrendezve
és a newton mértékegységű g V-vel végigosztva, s ezzel az egységsúlyú folyadék
energiatartalmára térve:
z1 + (p1
/ g) + (v12
/ 2g) = z2 + (p2 / g) + (v22 / 2g)
Ez
Bernoulli egyenlete, amely az ideális folyadék permanens áramlására
vonatkozóan az áramlás dinamikai egyensúlyát határozza meg energetikai
alapon. Azt fejezi ki, hogy a geodéziai magasság, a nyomásmagasság, és a
sebességmagasság összege állandó , geometriailag pedig a háromféle
energiamagasság összege az alapsík fölött konstans magasságú szintet, az energiaszintet
határozza meg.
Az
egyenlet alkalmazási köre elég bő. Ideális folyadék erőtérben történő
permanens áramlásában a vízrészecskék fajlagos energiatartalma azonos két
pontban, vagyis a Bernoulli-tétel érvényes a két pontra, ha a pontok
1. Nyugvó folyadéktér tetszőleges pontjai
2. Örvénymentes áramlás tetszőleges pontjai
3. Bármilyen áramlás ugyanazon áramvonalán helyezkednek
el
4. Bármilyen áramlás ugyanazon örvényvonalán helyezkednek
el
A Bernoulli-egyenlet kiterjesztése:
A
Bernoulli-egyenletet könnyű átalakítani úgy, hogy az áramlás egészének fajlagos
energiatartalmára érvényes legyen, ha permanens fokozatosan változó
áramlásokra szorítkozunk. Ilyen áramlásokban ugyanis h = (p / g) + z konstans és így (p / g) + z = z0 – z + z = z0’, míg a
v2 / 2g sebességmagasság a keresztszelvény különböző pontjaiban az
egyenlőtlen sebességeloszlás miatt más lehet. Van tehát olyan a maximális és
minimális közé eső sebesség, amelyhez tartozó sebességmagasság az egész
szelvényen átfolyó vízhozam fajlagos energiatartalmát adja. Ezt a sebességet energiaszállító
középsebességnek nevezzük. Ez eltér a középsebességtől.
ve2 /
2g = a (vm2
/ 2g)
Az
a általában 1,0 és 1,1
között van.
Összefoglalva
a Bernoulli-egyenlet a fokozatosan változó áramlás teljes szelvényére
kiterjesztve a következő alakban írható fel:
z1 + (p1
/ g) + a1 (v12
/ 2g) = z2 + (p2 / g) + a2 (v22
/ 2g)
A vasóságos folyadékokban a részecskék egymásközti súrlódása energiát fogyaszt, pontosabban a vízrészecskék mechanikai energiájának egy része hővé alakul.
Egy áramcső mentén az áramlás irányában a vízrészecske fajlagos energiatartalma nőhet is, csökkenhet is aszerint, hogy a szomszédos vízrészecskék elvesznek-e az energiájából, vagy hozzáadnak. Az áramlás egészére nézve a fajlagos energia csökkenhet. Emiatt a Bernoulli-egyenlet a következő alakot ölti:
z1 + (p1 / g) + (v12 / 2g) = z2 + (p2 / g) + (v22 / 2g) + hL
A jobboldalon be kellett vezetni a veszteségi tagot, ugyanis a 2 szelvény fajlagos energiatartalma ennyivel kisebb, mint az 1 szelvényé. Ez az egyenlet a valóságos folyadék permanens áramlásra vonatkozó Bernoulli-egyenlet.
A hL veszteségmagasság, illetve a rá jellemző veszteségtényező az esetek kis részében számítással, túlnyomó részben kísérlettel állapítható meg.
A hL veszteség következtében az áramlás e energiaszintje az áramlás irányában az esésveszteség értékével süllyed. Ennek a süllyedésnek az áramlás egységhosszra jutó értékét nevezzük az energiavonal relatív esésének, és S-sel jelöljük:
S = - de / dl = dhL / dl = - d[z + (p / g) + (v2 / 2g)] / dl
Mivel a de / dl mindig negatív, a – de / dl értéket nevezzük relatív esésnek. Így a relatív esés mindig pozitív szám.
Az energiavonal relatív esése nem azonos a vízfelszín relatív esésével. Konstans légnyomás esetén a vízfelszín lejtése, zárt vezetékek setén a képzelt vízfelszín, vagyis a piezometrikus nyomásvonal relatív esése:
SP = - d[z + (p / g)] / dl
A piezometrikus nyomásvonal általában az áramlás irányába süllyed. Ilyenkor beszélünk pozitív SP esésről. Mivel azonban a
d[z + (p / g)] / dl
érték negatív, ez elé is negatív előjelet kell tennünk. Negatív SP vízfelszínemelkedést jelent.
Az energiaveszteség mindig a folyadékrészecskék egymással és a határoló felülettel való ütközése és súrlódása következtében jön létre. Tulajdonképpen az ütközés az alapvető, s ha az ütközések száma nő, nagysága pedig csökken, jutunk a súrlódás fogalmához. A veszteségeket két csoportra osztjuk:
a)
súrlódási veszteségek
b) helyi veszteségek
Súrlódási veszteségről beszélünk, ha a veszteség viszonylag egyenes tengelyű és változatlan keresztszelvényű hosszabb szakaszon következik be. Ez a meder, vagy cső hosszával arányos. Helyi veszteségről beszélünk, ha a veszteség a szelvény, vagy az irány viszonylag rövid szakaszon történő, vagy kifejezetten ugrásszerű megváltozása következik be. Ide sorolható az áramlásba helyezett testek által kifejtett közegellenállás is.
12. Kifolyás kisméretű
nyíláson keresztül
Vízzel töltött edény oldalán a vízfelszín alatt H mélységben, ahhoz képest kis méretű, illetve kis magasságú nyílás van. Ezen a H magasságú vízoszlop nyomásának hatására kifolyik a víz. Közvetlenül a nyílás szelvényében az áramvonalak még összetartók és csak egy bizonyos távolságban (2 szelvény) válnak közelítőleg párhuzamossá. Ugyancsak párhuzamosak az áramvonalak a vízfelszín szelvényében (1 szelvény). Erre a két szelvényre felírható a Bernoulli egyenlet. Alapsík a 2 szelvény közepén átmenő vízszintes sík.
H + (p0 / g) + (v12 / 2g) = 0 + (p0 / g) + (v22 / 2g) + hL’
A fajlagos energiaveszteséget a vízrészecskék főként a nyílás ellenállása következtében szenvedik el. Ez a tapasztalat szerint a sebesség négyzetével arányos, és szokás szerint egy veszteségtényező és a sebességmagasság szorzataként fejezhető ki:
hL = z (v22 / 2g)
Az egyenlet v2-re megoldva:
v2 = 1 / (1 + z)1/2 * [2g (H + (v12 / 2g))]1/2
Mivel az edény keresztmetszete a nyíláshoz képest nagy, v1 » 0.
v2 = 1 / (1 + z)1/2 * (2g H)1/2
Az 1 / (1 + z)1/2 értéket j-vel jelöljük, és sebességtényezőnek nevezzük. Értéke 0,95 … 0,99 között változik, tehát:
v2 = j (2g H)1/2 » (2g H)1/2
Ezek szerint a kifolyó víz sebessége csaknem akkora, mintha H magasságból szabadon esett volna.
A 2 szelvény a nyílás keresztmetszetéhez képest szűkebb, ez a kontrahált szelvény. Ha a nyílás területe A2, a kontrahált szelvény területe AC = y * A2, ahol y a kontrakciós tényező.
A nyíláson kifolyó vízhozam:
Q = AC * v = y * A2 * j (2g H)1/2 = m A2 (2g H)1/2
ahol m = j * y az ún. vízhozamtényező, melynek értéke éles szögű nyílásnál 0,62 körül van.
Amennyiben az edényben vízutánpótlás nincs, az edény bizonyos idő alatt a nyílás szintjéig leürül, illetve ha a nyílás a fenéken van, kiürül. Az áramlás ekkor nem permanens.
Legyen az edény vízszintes keresztmetszeti területe A1 = const. A dt idő alatt a nyíláson a pillanatnyi h nyomásmagasság alatt kifolyó Q dt víztérfogat megegyezik az edényből ezalatt kiürült – A1 dh térfogattal. Mivel a vízszint süllyed, dh negatív, s így a térfogat:
- A1 dh = Q dt = v2 AC dt = m A2 (2g H)1/2 dt
Szétválasztva a változókat és integrálva:
dt = - [A1 / m A2 (2g)1/2] ò (dh / h1/2
Vagyis a h szintig való leürülés ideje:
t = - [2A1 / m A2 (2g)1/2] * h1/2 + C
Figyelembe véve a t = 0, h = H kezdeti feltételt:
C = [2A1 / m A2 (2g)1/2] * H1/2
Így a t = T teljes kiürülési idő, h = 0 értéket helyettesítve, maga a C konstans:
T = [2A1 / m A2 (2g)1/2] * H1/2 = [(2 A1 H) / m A2 (2g H)1/2 = 2 V / Qmax
ahol V az edény térfogata a nyílás fölött. Vagyis az edény kétszer annyi idő alatt ürül ki, mintha a vízhozam az egész kiürülés alatt a kezdeti Qmax –mal lenne egyenlő. Az eredmény konstans m feltételezésével érvényes.
Hasonló elven változó szelvényű tartály kiürülési ideje is kiszámítható, csak az integráláskor A1 = A1(h) függvényként kezelendő.
Ha a tartályba utánfolyás van a vízfelszín addig süllyed, míg a nyíláson kifolyó vízhozam nem lesz egyenlő az utánfolyó Q vízhozammal:
Q = m A2 (2g h)1/2
A kiegyenlítődés tehát a nyílás fölött mért
h = Q2 / (m2 A22 2g)
szinten áll elő. A kiegyenlítődés elvileg ¥ hosszú idő alatt következik be, de minimális Dh eltérés megengedése esetén tűrhetően rövid időn belül.
13. Kifolyás csőtoldaton keresztül; szabadon kifolyó vékony sugár pályája; vízszín alatti átfolyás
Ha kisméretű oldalnyílásra rövid toldalékcsövet illesztünk, melynek hossza az átmérő 3-szorosa körül van, azt tapasztaljuk, hogy a kifolyó vízhozam jelentősen megnő. A csőtoldat elején ugyanis a kontrakció a szabadba ömléshez többé-kevésbé hasonlóan létrejön ugyan, de azután az aktív sugár útja megvastagodik és az egész csőkeresztmetszetet kitölti. A kontrahált szelvényben az aktív sugarat vízzel telt holttér veszi körül, amelyben a vízrészecskék zárt pályákon mozognak.
Írjuk fel a Bernoulli egyenletet a vízfelszín szelvénye (1) és a kilépési (3) szelvény között:
H + (p0 / g) + (v12 / 2g) = 0 + (p0 / g) + (v32 / 2g) + hV
A hV veszteség három
részből tevődik össze:
v1 = 0 és hV = z (v32 / 2g)
alapul vételével
v3 = [1 / (1 + z)1/2] * (2g H)1/2 = j (2g H)1/2
A kiömlő vízhozam:
Q = y A3 j (2g H)1/2
j a nagyobb veszteség miatt kisebb, mint a szabadba való kiömlésnél, y viszont az egységgel egyenlő. A vízhozamtényező tehát maga a sebességtényező, m =j. A vízhozam így
Q = m A (2g H)1/2
m értéke változik a csőtoldat l hosszával. Ha l / d £ 1, m = 0,62; itt még szabad kiömlés van. Ha l / d = 3, m = 0,82. Ha l / d 1 é 3 között van, m-t lineáris interpolációval számíthatjuk. Ha l / d > 3, m csökken, a csőtoldatot csővezetékként, a súrlódási veszteségek figyelembevételével számítjuk.
A kontrakciós (2) és a kiömlési (3) szelvények közé felírt Bernoulli egyenlettel igazolható, hogy a 2 szelvényben a kontrakció miatt v3-nál nagyobb sebesség, és így a légkörinél alacsonyabb nyomás uralkodik. Vagyis az 1 és 2 szelvények közt szabad kiömlésről is beszélhetünk, de nagyobb nyomómagasság hatására.
A csőtoldalékhoz hasonló vízhozam növelő hatást a nyílás elé helyezett ívelt felülettel is el lehet érni. Ez a megoldás ugyancsak a kontrakció megszűnését, vagy csökkenését eredményezi.
Szabadon kifolyó vékony sugár pályája:
A vízsugár minden cseppje úgy tekinthető, mint elhajított anyagi pont. Ha a levegővel való súrlódástól eltekintünk, egy koordináta rendszerben, melynek origója a hajítás kezdőpontja, y tengelye függőleges és lefelé mutat, x tengelye pedig a hajítás kezdőpontjában a sebességvektorra illeszkedik, a pálya egyenletrendszere:
x = vt
y = g (t2 / 2)
ahol t az idő, g a nehézségi gyorsulás. Az egyenletből t kiküszöbölésével parabola explicit egyenletét kapjuk. Ennek metszéspontja bárhol lévő felülettel, valamint a lecsapási sebesség meghatározható. A jelenség vízhozam meghatározására is alkalmas.
Az összefüggések csak kis távolságon használhatók, mert távolabb a sugár szétporlódása miatt jelentősen megnő a légellenállás és ez módosítja a pályát.
Vízszín alatti átfolyás:
Egy nyílást mindkét oldalán víz borít. Meg kell határozni a nyíláson átfolyó vízhozamot.
Vegyünk fel egy általános helyzetű áramvonalat és írjuk fel két pontjára a Bernoulli egyenletet. Legyen az 1 szelvény a nyílás előtti szelvény, a 2 szelvény pedig a kontrahált szelvény. Mindkét szelvényben az áramvonalak közelítőleg párhuzamosak. Vegyünk ideális folyadékot:
(vA2 / 2g) + [(p0 / g) + mA] + zA = (vB2 / 2g) + [(p0 / g) + mB] + zB
ß
(vA2 / 2g) + h1 = (vB2 / 2g) + h2
Ha vA » 0,
vB = [2g (h1 – h2)]1/2 = (2g H)1/2
A vB sebesség független a kiválasztott áramvonal helyzetétől, az egész 2 szelvényen állandó. Vízszín alatti átfolyásnál tehát a nyílás méretétől és alakjától függetlenül egyenletes sebességeloszlás alakul ki, amely a H vízszintkülönbségnek megfelelő kifolyási sebességgel szállítja a vizet.
Figyelembe véve a veszteséget és a kontrakciót, az árfolyó vízhozam:
Q = m v A = m A (2g H)1/2
A tárgyalt számításmód akkor alkalmazható, ha a nyílás az alvíz színe alatt elég mélyen van, illetőleg keresztmetszete az alvízi nedvesített szelvényhez képest elég kicsi.
14. Kifolyás nagyméretű
nyíláson
Ha a nyílás az edény fenekén van és nem túlságosan nagy az edény szélességéhez és mélységéhez képest, a számítás a kisméretű nyíláséhoz hasonló, azzal a különbséggel, hogy a felülről, vagy oldalról való vízpótlás v1 sebessége már nem hanyagolható el.
Ha a nyílás az edény oldalán van és a magassági mérete h1-hez képest jelentéktelen, kisméretű nyílásként számítható.
Ha azonban a nyílás mérete jelentős (> 10 %) a nyílás h1 vízborításához képest, már figyelembe kell vennünk, hogy a nyílás különböző mélységben lévő sávjain a víz kiömlési sebessége különböző.
Tekintsük először úgy, hogy a nyíláson kifolyó sugár nem kontrahálódik és nincs kilépési veszteség. Ekkor a nyílás h mélységben lévő dh vastagságú x = x(h) szélességű sávján:
dQ = x(h) [2g (h + (v12 / 2g))]1/2 dh
elemi vízhozam folyik ki. Vegyük a tartály keresztmetszetét ¥-nek. Ekkor v1 = 0. Figyelembe véve az elem sávokban a kilépési veszteség miatt előálló sebességcsökkenést és a kontrakciót, a vízhozam:
dQ = m x(h) (2g h)1/2 dh
A nyíláson kifolyó teljes vízhozam pedig ennek integrálja:
Q = ò m x(h) (2g h)1/2 dh
A gyakorlatban csak átlagos m vízhozamtényezőt tudunk figyelembe venni, ezt kiemelhetjük a (2g)1/2-vel:
Q = m (2g)1/2 ò x(h) h1/2 dh
Ha a nyílás téglalap alakú, vagyis szélessége x(h) = b = konstans,
Q = m b ò (2g h)1/2 dh = m b (2g)1/2 [(h3/2 / 3/2] = 2/3 m b (2g)1/2 (h23/2 – h13/2)
Ha a vízfelszín nem tekinthető ¥-nek, és vízutánpótlás nincs, a vízfelszín
v1 = Q / A1
sebességgel süllyed. Ennek alapján, a nyíláson átfolyó vízhozam:
Q = 2/3 m b (2g)1/2 [ (h2 + v12 / 2g )3/2 – (h1 + v12 / 2g)3/2]
Mivel v1 és Q kölcsönösen függésben vannak, v1-et becslésszerűen fel kell venni. És esetleg finomítani.
Ugyanez a helyzet, ha a vízfelszín nem süllyed, hanem egyenletes vízpótlást kap, mert ekkor is a víz v1 átlagos sebességgel halad keresztül. Az előbbi összefüggés akkor is érvényes, ha a kiömlő víz vízszintes irányból pótlódik.
Élesszélű nyílásnál m = 0,6 értéket vehetünk fel, lekerekített nyílás esetében m közelíti az 1-et.
15. Bukógátak
A vízfolyás útjába épített olyan gátat, amelynek tetején időnként, vagy állandóan víz ömlik át, bukógátnak és bukónak nevezzük.
Helyszínrajzilag lehetnek egyenes, törtvonalú, vagy görbe tengelyűek, keresztmetszetük szerint éles szélű, gyakorlati és hidraulikus szelvényűek. Aszerint, hogy a gáton átbukó sugár szélessége megegyezik-e a hozzáfolyás szélességével, vagy annál szűkebb, beszélhetünk oldalkontrakció nélküli és oldalkontrakciós bukókról. A korona lehet vízszintes, vagy ferde.
Derékszögű négyszögnyílású bukók:
Élesszélű a bukó, ha az elvált vízsugár nem ütközhet újból bele. A téglalapnyílású oldalkontrakció nélküli élesszélű bukó, az ún. Bazin-bukó, úgy tekinthető, mint a vízfelszínig érő nagyméretű nyílás, ahol a képletbe h1 = 0-t és h2 = H-t helyettesítve kapjuk a vízhozam képletét:
Q = 2/3 m b (2g)1/2 [(H + v12 / 2g)3/2 – (v12 / 2g)3/2]
Ha v1 » 0,
Q = 2/3 m b (2g)1/2 H3/2
2/3 m = m0, tehát ezzel a képlet. Q = m0 b (2g)1/2 H3/2
Tájékoztató számításra m0 = 0,41, illetve m = 0,62. A számítás megbízhatósága érdekében a vízszintészlelést a bukó fölött legalább 3 H távolságban kell végezni, ahol a bukó leszívó hatása már jelentéktelen. Szükséges, hogy a sugár ne tapadjon a bukó hátához, amit levegőztetéssel lehet elérni. A tapadás a vízhozamot növeli, de számítását bizonytalanná teszi.
Ha a bukóél alaprajzban zárt görbe, vagy sokszög, aknás bukóról beszélhetünk. Ilyenkor a bukóél egy függőleges cső felső pereme. Kis átbukási magasságoknál bukóként, nagyobb átbukási magasságoknál befelé álló csőtoldathoz hasonlóan működik. Főként árapasztóként használatos. A képlet H < D / 10-ig jól használható.
A bukóképlet használható az élesszélű oldalkontrakciós Poncelet-féle bukóra, valamint a gyakorlati szelvényű bukóra is. Az m0 tényező minimális értéke 0,35, maximális értéke 0,58 vákuumos bukónál. Vákuumos bukónak nevezzük az olyan ívelt koronájú bukót, amelynél a vízsugár nem válik le a gátról, de nyomása a gát koronájára a légköri nyomás alá süllyed. Különleges kialakítású ívelt bukó az ún. hidraulikus profilú bukó, amelynek alakja az élesszélű bukón átbukó sugár palástját követi és amellett, hogy a sugár nem válik el tőle, a sugár által a bukókoronára gyakorolt nyomás éppen a légköri nyomással egyenlő. A hidraulikus szelvényű bukó m0 tényezője 0,48 – 0,49.
A bukóképlet csak szabad átbukásra érvényes. Ha az alvíz szintje a bukó koronája fölé emelkedik, tökéletlen, vagy alulról befolyásolt átbukásról beszélünk. Ilyenkor a vízszállítás csökken, vagy a felvíz emelkedik. Az alulról befolyásolt átbukást egy s tényező bevezetésével veszik figyelembe:
Q = s m0 b (2g)1/2 H3/2
s értéke 0 és 1 között változik.
Egyéb élesszélű bukók:
A Thomson-bukó háromszögnyílású bukó. Vízszállítása:
dQ = m (2g y)1/2 * 2 (H – y) tg (a / 2) dy
Q = 2 m (2g)1/2 tg (a / 2) ò (H – h) y1/2 dy = 8/15 m tg (a / 2) (2g)1/2 H5/2 = C tg (a / 2) H5/2
ahol C táblázatból vehető állandó, középértéke 1,4. A Thomson-bukó kis vízhozamok esetén nagy abszolút pontossággal mér.
Tetszőleges trapéznyílású bukó vízszállítása általában egy Poncelet- és egy Thomson-bukó szuperponálásával számítható.
A Cipoletti-bukó emlékeztet a Poncelet-bukóra, de oldalélei nem függőlegesek, hanem 4 : 1 hajlásúak. A Cipoletti-bukó vízhozama a bukóképlettel számítható, de előnye, hogy vízhozamtényezője állandó, ha a következő feltételeket kielégíti:
b > 3 Hm; M > 3 Hm; D > 2 Hm
Ekkor az állandók összevonásával a
Q = 1,86 b H 3/2
összefüggés adódik.
A parabolikus bukó nyílása másodfokú parabola. Ha a bukó felső szélessége b0, mélysége h0, a bukóél egyenlete:
x = (b0 / h01/2) y1/2
Az átbukó vízhozam elemi része:
dQ = m [2g (h – y)]1/2 x dy
A teljes vízhozam:
Q = m (2g)1/2 (b0 / h01/2) ò (H – h)1/2 y1/2 dy = (2g / h0)1/2 m b0 ò (Hy – y2)1/2 dy
A gyök alatti kifejezést teljes négyzetek különbségévé alakítva, y = H / 2 (sin t + 1) helyettesítéssel integrálhatjuk. Így a bukó vízszállítása:
Q = m [(2g p b0)1/2 / 8 h01/2] H2 = m [(2g p b)1/2 / 8] H3/2
A két képletet csészenyílású gátak méretezésénél használják. A környílású bukók előnye, hogy beállításuk nem igényel különösebb pontosságot. A környílás ugyanis önmagában fordul el és így hitelesítési egyenlete változatlan marad. A nem élesszélű bukók vízhozam képlete az élesszélűekével azonos felépítésű, csupán a koncentrációs tényező számértéke más.
16. Vízgépek osztályozása; örvényszivattyúk fajtái, működésének alapelvei, nyomás és energiaszintek alakulása
Vízgépek:
A vízgépek térfogat-kiszorítási elven, vagy áramlástechnikai elven (elsősorban az impulzusnyomaték elvén) működnek. Célja szerint a munkagépek (elsősorban a szivattyúk) a víz munkaképességét külső energia bevitelével megnövelik, az erőgépek (elsősorban a turbinák) viszont a víz munkaképességét elvonják és szilárd elemekből állórendszernek (generátornak, fúrógépnek) adják át. A szivattyúk és a generátorok önállóan, vagy hidraulikus hajtóművek elemeiként használatosak.
A vízgépek tervezése gépészmérnöki feladat.
Az örvényszivattyú:
A hidrosztatikában a relatív nyugalom egyik alappéldája a függőleges tengely körül forgó tartály esete, amelyben lényegében a nehézségi- és a tehetetlenségi erőtér eredőjének hatására parabolikus vízfelszín alakul ki.
Ha a forgó edény oldalát a nekifutó vízfelszín alatt megcsapoljuk, a víz a nyíláson kifolyik. A kifolyó víz szabad sugárban is ömölhet egy aláhelyezett edénybe, de ha a nyílást vízzáró, de súrlódásmentes tömítéssel egy csőhöz csatlakoztatjuk az edény kerületi sebességével kifolyó víz kinetikai energiája nyomási energiává is alakítható, vagyis a víz egy még magasabban lévő tartályba is felnyomódik. Ez az állapot természetesen csak úgy tartható fenn. Ha a forgó edény fenekén keresztül vízzáróan, de tengelyszerűen csatlakozó csövön át a vízveszteséget pótoljuk, pl. olyan rögzített tartályból, amelynek vízszintje a paraboloid csúcsának szintjével egyezik, illetve az áramlási veszteségek miatt annál bizonyos mértékben magasabb. Mindenesetre a vízpótló tartály vízszintje és a forgó edényből fent távozó víz végleges szintje, s ugyanígy a két energiaszint között különbséget sikerül létrehozni.
Az eddigiekben vázolt elrendezés azonban csak igen kis vízhozamok felemelésére lenne alkalmas. A forgó tartály ugyanis csak a viszonylag csekély felületi súrlódás révén kifejtett munkával tudja forgásba hozni a benne lévő víztömeget, vagyis növelni annak energiatartalmát. Vízutánpótlás és elfolyás nélkül is jelentős időbe telik, míg a víztömeg teljesen felgyorsul és előáll a relatív nyugalom esete. Vízemelés esetén viszont a tartályba állandóan új víztömeg jut, ennek a teljes felgyorsítása a befoglaló tartály szögsebességére már nem lehetséges, vagyis az emelési magasság növelésével rohamosan csökken.
Ha az erőátadást nem korlátozzuk a tartály felszínén jelentkező súrlódásra, hanem a tartály belsejében sugarasan elhelyezkedő válaszlemezeket helyezünk el, a víz felgyorsítása sokkal hatásosabban következik be. Természetesen a tartálynak az előbbivel azonos szögsebességű forgatásához most nagyobb teljesítmény szükséges. ez a sugaras cellázott forgó tartály az ún. örvényszivattyúk legprimitívebb változata. A gyakorlatban használatos örvényszivattyúkban költségcsökkentés és hatásfok növelés céljából szabadfelszín nincs, a sík válaszfalak helyett viszonylag kis méretű és görbevonalzású lapátokat alkalmaznak, és a vízrávezetés és elvezetés geometriai kialakítása is bonyolultabb. Mindez nem változtat azon az alapelven, hogy a nehézségi erőtérből érkező és a nehézségi erőtérbe távozó folyadékot a szivattyú viszonylag kis szakaszon olyan nagy térerősségű erőtéren vezeti keresztül, amelyben a forgó tartály által a folyadékra kifejtett munka révén a folyadék fajlagos energiatartalma megnő, s a nehézségi erőtérben ez magasabb energiaszintet eredményez. Ez a növekedés összpontosulhat a potenciális energiában, ha az érkező és a távozó víz sebessége nem nagyon különböző, de összpontosulhat a kinetikai energiában is, ha a vizet lényegében nem emeljük meg, de a sebességét igen nagyra fokozzuk. Mivel az áramlás a szivattyúban többé nem szabadfelszínű, nincs akadálya a forgástengely vízszintes, vagy ferde elhelyezésének sem.
A nyomás és a fajlagos energiatartalom növekedése a szivattyú járókerekén való áthaladás közben következik be, egyébként a szokásos helyi és csősúrlódási veszteségekkel módosított hidrosztatikus nyomás- és energiaeloszlás érvényes.
A járókerékben a víz többé-kevésbé követi a lapátok irányát és a járókereket a járókerékhez képest a lapát érintőjébe eső w relatív sebességgel hagyja el. Ehhez hozzáadva a járókerék u kerületi sebességét, kapjuk a kilépő víznek álló koordináta-rendszerben érvényes v abszolút sebességet. Hátragörbített lapátozásnál a w relatív sebesség kerületi komponense az u kerületi sebességgel ellentétes irányú, a v sebesség viszonylag kicsi, az energiatartalom növekedése nyomásnövekedésben nyilvánul meg.
Az ún. előregörbített lapátozásnál a w sebesség kerületi komponense az u kerületi sebességgel egyező irányú, így a v sebesség igen nagy lesz, ebben koncentrálódik az energiatartalom megnövekedése. Perdületmentes belépésnél a lapátgörbítés hatása a kilépési sebességviszonyokra fordítottan arányos, hiszen a járókerékbe belépő és abból kilépő vízhozam azonos.
A lapátozás alakjának módosítása nemcsak a lapát görbültségi viszonyaira terjed ki, hanem a lapát be- és kilépő élének helyzetére is. Különböző feltételek között dolgozó szivattyúknál a legkedvezőbb lapátforma más és más. Ezen az alapon a járókerékbe való beömlés iránya szerint megkülönböztetünk radiális, félaxiális, és axiális beömlésű szivattyúkat. Az örvényszivattyú működési elvét radiális beömlésű járókeréken mutattuk be. Axiális szivattyútípus a propeller szivattyú, amelynél nemcsak a beölés, hanem a kiömlés is axiális irányú. Mivel a propellerről leváló víznek van bizonyos keringési komponense, amelynek megfelelő kinetikai energiatartalom a csőfalon való súrlódás révén teljesen elveszne, ezért a szárnylapátok után vezetőlapátokat is alkalmaznak, amelyek az áramlást tengelyirányúvá igazítják. A vezetőlapátokkal ellátott szivattyúkat turbinaszivattyúknak nevezik, mert a vezetőlapát-kerék a turbinák nélkülözhetetlen eleme.
17. Örvényszivattyúk vízszállítás-szállítómagasság összefüggése, hatásfok, szivattyúválasztás és működtetés
Valamely szivattyú vízszállítása a szállítómagasság függvényében változik. A kapcsolat ábráját a szivattyú fojtási jelleggörbéjének nevezik. A Hm szállítómagasság (ún. manometrikus szállítómagasság) magában foglalja nemcsak a szivattyúzott víztér és a táplált víztér energiaszintjének különbségét, vagyis a Hg ún. geodéziai szállítómagasságot, hanem a csővezetékben előálló energiaveszteségeket is. Tehát:
Hm = Hg + hL
ahol hL a veszteségmagasságok összege. Mint ismeretes
hL = å li (li / di) * (v12 / 2g) + å zj ( vi2 / 2g) = K Q2
alakban írható, tehát
Hm = Hg + K Q2
Ezt az összefüggést (a csővezeték jelleggörbéjét) berajzolva az ábrába, a szivattyú jelleggörbéjével való metszéspont adja a szivattyú M munkapontját, ahol leolvasható a szivattyú effektív vízszállítása.
A szivattyú forgatásához szükséges teljesítmény a szivattyú h hatásfokával számítható. Mivel a hasznos teljesítmény
Ph(W) = g Q Hm
Ezért a szivattyú a benne fellépő különféle súrlódási veszteségek miatt
Psz(W) = (g Q Hm) / h
teljesítmény betáplálását
igényli, ahol h
<
Pm(W) = Psz / hm = (g Q Hm) / (h * hm)
A szivattyú hatásfoka függ a munkapont helyétől. A munkapont mindig a szivattyú jelleggörbéjére esik, de a szivattyúnak több jelleggörbéje is van, ha az n forgási frekvencia változtatható. Minden ponthoz más hatásfok tartozik, ezek összességét a kagylódiagram adja, amely az h = const görbékből áll. a szivattyút úgy kell kiválasztani, illetve működtetni, hogy a munkapont a legmagasabb hatásfokú pont környezetében legyen. Ez különösen olyan szivattyúk esetében fontos, amelyek hajtómotorjának fordulatszáma nem változtatható. A szivattyú vízszállítását egyébként többnyire vagy a fordulatszám, vagy a csővezetékbe épített tolózár nyitási méretének változtatásával (fojtásával) változtatják, bár más mód is lehetséges.
18. Turbinák
A turbinák tulajdonképpen fordított feladatú szivattyúk. A folyadék energiáját adják át szilárd elemekből álló mechanizmusnak. Ennek ellenére a szivattyú nem használható turbinaként, mivel az áramlási irány megfordítása megváltoztatja az áramképet, s bár egy örvényszivattyú például visszafelé kezd el forogni, ha a magasabb szintről jövő víz átömlik rajta, de energiaátadási hatásfoka rendkívül kicsi. A turbina tehát bizonyos mértékig mindig eltér a szivattyútól, és vannak olyan turbinák is, amelynek nincs szivattyú-típus megfelelője.
Az örvényszivattyúk rokonai a reakciós réstúlnyomásos turbinák.(a lapátok közötti résben az atmoszférikustól eltérő nyomások vannak, azaz nincs szabad vízfelszín) A réstúlnyomásos turbinához (pl. Francis turbinához) állatható vezetőlapátokból álló vezetőkeréken keresztül, keringési sebesség-komponenssel érkezik a víz a járókerék lapátjaira. Ha u1 < v1U lassújárású; ha u1 = vU1, normáljárású; ha u1 > v1U’ gyorsjárású turbináról beszélünk. A járókereket a víz meridiánsíkba eső sebességgel, vagyis zérus perdülettel hagyja el. Az impulzusnyomaték elvesztése a járókeréknek átadott teljesítmény munkagép hajtására szolgál.
A turbináknál jelentős szerepet játszik a szívócső, mivel megnöveli a járólapát által hasznosított energiaszint-különbséget.
A szabadsugár- vagy akciós turbinák általánosan használt típusát Pelton turbinának nevezzük. A Pelton turbina járókereke kanálszerű elemeket hordoz, a nagy sebességű vízsugár ezekre lövell rá és forgatja a kereket.
A Pelton turbina a nagy, több száz, sőt több ezer métert is meghaladó esések és néhány m3/s-os hozamok hasznosítására is alkalmas. A Francis turbinák közepes, néhányszor tíz, vagy száz méteres eséseknél, közepes vízhozamoknál alkalmazhatók, míg a propeller- és különösen a Kaplan turbinák néhány méternyi esésnél több száz, sőt több ezer m3/s-os vízhozamok hasznosítására képesek.
A szabadsugár-turbinák és a réstúlnyomásos turbinák határának tekinthető érdekes turbinatípus a Bánki-turbina, amelynek lényegében atmoszférikus nyomású vízsugara kétszer ömlik át a járókeréken, mindkét helyen nyomatékot gyakorolva a kerékre.
19. Csőben mozgó víztest dinamikai egyensúlya permanens áramlásban
Határozzuk meg a t (N/m2) súrlódási feszültségek eloszlását a cső belsejében. Vegyünk fel a cső tengelye körül egy r sugarú, l hosszúságú hengert, és vizsgáljuk a rá ható erőket. A cső legyen vízszintes, így a folyadéktest önsúlyának tengely menti komponense zérus.
A cső 2 szelvénye között a piezometrikus szint hR értékkel esik. Ez egyúttal a teljes fajlagos energiaveszteség ezen a szakaszon, mert a sebesség változatlan. Az áramvonalak párhuzamosak, ezért a nyomáseloszlás mindkét szelvényben hidrosztatikus, a kettő különbsége p = g hL, tehát konstans és az áramlás irányába mutat. Az r sugarú hengerre ható, a nyomáskülönbségekből származó jobb felé mutató erő tehát:
FP = g hL r2 p
Ezzel az erővel tart egyensúlyt a henger palástján jelentkező t súrlódási feszültségből származó súrlódási erő:
Ffr = t * 2r * l
Az egyensúly következtében FP + Ffr = 0, azaz
g hL r2 p + t * 2r p l = 0
Innen:
t = - g (r / 2) (hL / l) = - g (r / 2) S
ahol S az energiavonal relatív esése. t negatív, azaz bal felé mutat.
Mint az összefüggésekből kitűnik, az r sugarú folyadékhenger palástján ébredő súrlódási feszültség lineárisan arányos a henger sugarával és maximális értékét , t0-at, a csőfalnál, azaz r0 sugáron éri el:
t0 = - g (r0 / 2) S - g R S [N/m2]
ahol R a cső hidraulikus sugara. Az utóbbi összefüggés, mint átlagérték, bármely szelvényű áramlás határoló felületén, tehát szabad felszínű medrekben is igaz.
A súrlódási feszültség eloszlásának levezetésekor nem használtuk fel a folyadékmozgás jellegének jellemzőit, a lineáris súrlódási feszültség-eloszlás tehát lamináris és turbulens áramlásban egyaránt igaz.
20. Lamináris áramlás sebességeloszlása és súrlódási vesztesége
Lamináris áramlásban a rétegek közti súrlódó feszültség a rétegre merőleges irányban mért egységhosszra jutó sebességgradienssel arányos:
t = h (dv / dr)
t-ról tudjuk, hogy a sugárral lineárisan arányos, ebből a v sebességeloszlás törvénye levezethető:
- g (r / 2) S = h(dv / dr)
dv = - (S / 2) (g / h) r dr = - (S / 2) [(r g) / h] r dr = - [(S g) / 2 n] r dr
Innen:
v = - [(S g) / (4 n)] r2 + C
Tekintve, hogy a csőfalnál, azaz r = r0 esetén a sebesség zérus, azaz
0 = - [(S g) / (4 n)] r02 + C
Ebből:
C = [(S g) / (4 n)] r02
és így a sebességeloszlás a sugár függvényében
v = [(S g) / (4 n)] (r02 – r2)
A sebességeloszlás tehát parabolikus. A sebességtest forgási paraboloid, melynek csúcsa a cső tengelyén
vmax = [(S g) / (4 n)] r02
nagyságú.
A középsebesség, mint a paraboloiddal egyező térfogatú henger magassága, vmax fele:
vm = [(S g) / (8 n)] r02
A teljes csőszelvény vízszállítása:
Q = A vm = r02 p [(S g) / (8 n)] r02 = [(S p g) / 8n] r04
A lamináris áramlás energiavesztesége:
S = [(8 n) / r02 g] vm
Az utóbbi összefüggést a Reynolds szám segítségéve is fel szokás írni, amely megmutatja, hogy az áramlás lamináris-e, vagy turbulens:
Re = vm d / n2
S = (32 n / d2 g) vm = 64 / (d vm / n) * (1 / d) * (vm2 / 2g) = (64 / Re) * (1 / d) * (vm2 / 2g)
Az l hosszon bekövetkező hL veszteség:
hL = l * S = (64 / Re) * (l / d) * (vm2 / 2g) = l (l / d) * (vm2 / 2g)
ahol l a csősúrlódási tényező. A csősúrlódási veszteséget mindig
hL = l (l / d) * (v2 / 2g)
alakban írjuk fel. Tehát megállapítottuk, hogy lamináris áramlásban a csősúrlódási tényező a Reynolds számmal fordítottan arányos, és más mennyiségtől nem függ.
l = 64 / Re
21. Turbulens áramlás sebességeloszlása és súrlódási vesztesége
Turbulens
áramlásban a folyadékrétegek nemcsak „csúsznak” egymáson, hanem az egyes rétegeket
alkotó vízrészecskék egymás között állandóan cserélődnek. Ennek folyamán kisebb
sebességű részecskék nagyobb sebességű, nagyobb sebességű részecskék kisebb
sebességű rétegekbe jutnak, s az ottani részecskékkel ütköznek. Így a
részecskék között nemcsak a Newton-féle viszkózus súrlódási feszültség, hanem
az ütközésekből származó turbulens pótfeszültség is fellép. Kifejlődött
turbulencia esetén a lamináris áramlásban kizárólagos viszkózus súrlódás a
turbulens pótfeszültséghez el is hanyagolható. Tehát:
t = tlam + tturb ® tturb
A
cső belsejében 3 áramlási zóna különböztethető meg.
t = h (dv / dy) = t0
s
így a sebességeloszlás, az y = 0, v = 0 feltétel figyelembe vételével:
v = ò dv = ò (t0 / h) dy = (t0 / h) y
t = tturb
A
turbulens pótfeszültségekre több feltevést alkottak. Prandtl a vízrészecskék
közti impulzuscsere vizsgálata alapján feltételezte, hogy a turbulens
pótfeszültség a csőfaltól való távolsággal, és a sebességgradienssel egyaránt
négyzetesen arányos.
t = r (À y)2 (dv / dy)2
r dimenzionális okokból került a képletbe. À értéke mérések szerint bármely folyadékra és gázra 0,4 körül van. Ebből a képletből:
dv = (1 / À) (t / r)1/2 (dy / y)
t értéke nemcsak az első, hanem a második, sőt a harmadik réteg falhoz közeli részén is konstansnak tekinthető. Ezzel:
v = (1 / À) (t0 / r) ln (y / c)
Figyelembe véve, hogy
(t0 / r)1/2 = [(gr S) / 2 r]1/2 = (g R S)1/2
továbbá, hogy a csősúrlódás alapképlete szerint
S = (l / d) * (vm2 / 2g) = (l / 8R) * (vm2 / g)
ezért
(t0 / r)1/2 = vm (l / 8)1/2
10-es alapú logaritmusra térve és a À és c állandókra vonatkozó mérési adatokat felhasználva, a Prandtl-féle logaritmikus sebességeloszlás gyakorlati célokra használható alakja:
v = vm (l / 8)1/2 [5,75 lg (y / e) + 8,48]
ahol e a csőfal ún. (Nikuradze-féle) abszolút érdessége, amely a l tényezővel szoros kapcsoltban táblázatokból vehető. e abszolút érdessége van többek között az olyan csőnek, amelynek ragasztóval bevont falát e átmérőjű homokkal hintették be. Ezért az e hosszúság dimenziójú számot egyenértékű homokérdességnek is szokták nevezni.
A mérések azt mutatták, hogy a Prandtl-féle logaritmikus sebességeloszlás nemcsak a fal közelében, hanem egészen a cső közepéig is jó közelítéssel érvényesnek tekinthető.
t lineáris változását a turbulens pótfeszültségekre vonatkozó újabb, a sebességre vonatkozóan másodrendű differenciálegyenletet eredményező feltevés alapján, Kármán Tódor vette figyelembe. Az ezen az alapon számított sebesség-eloszlási függvény azonban nehezen kezelhető, így kevésbé használatos.
A turbulens sebességeloszlás a laminárisnál lényegesen kiegyenlítettebb és a Reynolds szám növekedésével teljesen egyenletes sebességeloszáshoz tart.
A turbulens áramlás veszteségére is használjuk a
hL = l (l / d) * (v2 / 2g)
képletalakot. l azonban nemcsak a Reynolds számnak, hanem a csőfal relatív érdességének is a függvénye:
l = f (Re; e / d)
ahol e a már említett abszolút érdesség, d a csőátmérő, míg az (e / d) hányadost relatív érdességnek nevezzük. A Reynolds szám növekedésével, minél nagyobb a relatív érdesség, annál nagyobb, annál hamarabb, a Reynolds szám hatása egyre csökken és végül az ún. tiszta turbulencia zónájában a l tényező a relatív érdesség függvénye lesz, vagyis ugyanarra a csőre nézve konstans. Ebben a tiszta négyzetesnek is nevezett zónában a veszteség a sebesség négyzetével arányos.
A csősúrlódási tényezőre, valamint az őt meghatározó érdességre táblázatok és elsősorban a Moody-diagram állnak rendelkezésre.
A gyakorlatban általában vagy benne vagyunk a tiszta négyzetes zónában, vagy közel vagyunk hozzá, így konstans l-val számolunk. Tájékozódó számításokra rozsdásodó acélcsövek esetében Dupuit a 0,02…0,03 értéket ajánlotta.
22. Helyi energiaveszteségek
csövekben turbulens áramlásban
A súrlódási veszteség kifejezésében a l (l / d) szorzatot szokás veszteségtényezőnek nevezni, és z-val jelölni.
hL = l (l / d) * (v2 / 2g) = z * (v2 / 2g)
A csővezetékben fellépő helyi veszteségeket ugyanebben az alakban fejezzük ki:
hL = z * (v2 / 2g)
de ezúttal a veszteségtényező nem a csőhosszal, hanem a veszteség helyét jellemző geometriai paraméterekkel, és esetleg a Reynolds számmal, és a felület érdességével van kapcsolatban. Mivel a helyi veszteséget okozó szelvényben a középsebesség gyakran megváltozik, a veszteségtényezőt rendszerint a szelvényt követő szakasz középsebességére vonatkoztatják. A közölt veszteségek általában csak turbulens áramlásra vonatkoznak.
Belépési és kilépési veszteség:
A belépési veszteség a végtelen folyadéktér sík határolófelületéből merőlegesen kiágazó cső esetében a belépésnél előálló kontrakció, vagyis a fokozott sebesség miatt jelentkező nagyobb súrlódás miatt jön létre. A belépési veszteségtényező lekerekítés nélküli belépésnél 0,5, lekerekített belépésnél viszont ennek tizedére, ötödére is lecsökkenhet.
A kilépési veszteség a nagyobb sebességű folyadéksugárnak a kisebb, vagy zérus sebességű víztömegbe való ütközéséből származik és az impulzustétel alapján számítással is jól meghatározható. Veszteségtényezőjét a kilépés előtti szelvény sebességére vonatkoztatva adják meg:
zki = [1 – (A1 / A2)]2
A képletből látható, hogy zki
értéke 1 és 0 között változhat. Nagyszelvényű állóvízbe való kilépéskor (A1
/ A2) »
Egyéb
keresztszelvény-változások okozta veszteségek:
A csővezetékek keresztmetszet-változásai a be- és kilépéshez hasonló jelenségek miatt okoznak energiaveszteséget.
A hirtelen szelvénybővülés veszteségtényezője az impulzustétellel vezethető le. A veszteség:
hL = (v1 – v2)2 / 2g
A veszteségtényező:
zbőv = [(A2 / A1) – 1]2
A hirtelen szelvényszűkület veszteségtényezője 0 és 0,5 között van a szelvényváltozás mértékének megfelelően. Lekerekítés nélküli esetben táblázatból vehetjük az értéket, ill. interpolálhatjuk. Lekerekítéssel a veszteségtényező elenyészővé tehető.
A fokozatos szelvénybővülés (diffuzor) veszteségtényezője az a bővülési szögnek és a diffuzor (l / d1) relatív hosszának a függvénye. Kisszögű diffuzoroknál (a = 8…12°) a leválások elkerülhetők és a diffuzor vesztesége viszonylag kicsi, tájékozódó jelleggel zdiff = 0,2 zbőv-nek vehető fel.
Pontosabb vizsgálatok szerint a diffuzor veszteségtényezője:
zdiff = [(A2 / A1) – 1]2 z
alakban írható fel, ahol z = j * k. Az utóbbi két tényező kísérlettel meghatározott görbékből a és (l / d1) függvényében vehető.
A fokozatos szelvényszűkülés (konfuzor) veszteségtényezője általában nem jelentős; ha a £ 30°, a lekerekített belépés veszteségtényezőjénél is kisebb. Általában elhanyagolható. A szokásos nem túl nagy szögű (a< 60°) konfuzoroknál a biztonság javára térünk el, ha a konfuzor hosszán a kisebbik átmérőnek megfelelő súrlódási veszteséggel számolunk.
Irányváltozás okozta veszteségek:
Az egyszögű könyökcsövek veszteségtényezője elsősorban a törési szögtől, kisebb mértékben az érdességtől és a Reynolds számtól függ. z 90°/1 = 1,2; z 60°/1 = 0,6; z 30°/1 = 0,15
A többszögű, vagy törtívű könyökcsövek vesztesége függ a könyökcső átmérőjének és átlagos görbületi sugarának viszonyától, a törési szögek nagyságától és számától, az egyes szakaszoknak az átmérőhöz viszonyított hosszához, valamint az érdességtől. A veszteség az egyszögű könyökhöz képest mindig kisebb. z 90°/ 2 = 0,4; z 90°/ 3 = 0,25; z 45°/ 2 = 0,1.
Az ívcsövek (simaívű könyökcsövek) veszteségtényezője még kisebb, de erősebben függ a Reynolds számtól, és az érdességtől, döntően pedig a relatív görbületi sugártól, R / d –től. z 90° / ív = 0,5, ha (R / d) = 1; z 90° / ív = 0,3, ha (R / d) = 2; z 90° / ív = 0,2, ha (R / d) = 6…10
Csőelágazások és csatlakozások okozta veszteségek:
Elágazás, ill. csatlakozás Aa, Ab, ill. Ac szelvényében az energiaszint Ha, Hb, ill. Hc. A veszteségtényezőket a következőképen definiálják:
Elágazásnál:
Ha – Hb = zab (va2 / 2g)
Ha – Hc
= zac
(va2 / 2g)
Csatlakozásnál:
Hb – Ha = zba (va2 / 2g)
Hc – Ha = zca (va2 / 2g)
A z tényezőket megfelelő táblázatokban találjuk az a csatlakozási szög, a va / vb sebességviszony
és az Ab / Ac szelvényviszony függvényében.
Bár a
csomópont utáni összes energiatartalom mindig kisebb, mint a csomópont előtti,
de csatlakozás esetében az egyik ágon a fajlagos szint emelkedhet.
Csőszerelvények
okozta veszteségek:
Tolózár veszteségtényezője a tolózár folytatásával ¥-ig nő. Teljesen nyitott tolózár csak csekély veszteséget
okoz, különösen nagyobb átmérők esetén. znyitott = 0…0,1
Hasonló
a helyzet a pillangózár (pillangószelep) esetén is, bár a teljes
nyitáshoz tartozó ellenállás nagyobb. znyitott = 0,2…0,3
A jó csőcsap
teljesen nyitott állapotban nem okoz veszteséget.
Lábszelep
és védőháló (szűrőkosár) vesztesége
nagymértékben függ az elrendezéstől. Ha lábszelep nincs, a veszteségtényező
közelítőleg z = 0,6+ 1,6 (Ac /
A)2, ahol Ac a cső, A a lyukak összességének
keresztmetszeti területe. Lábszeleppel együtt a veszteségtényező 1…15 között
szokott lenni.
23. Magányos csővezeték
hidraulikai méretezése
Különféle szerelvényeket,
idomokat tartalmazó, többféle átmérőjű csőből összetett csővezeték, vagy
csővezetékrendszer hidraulikai számítása kétféle feladat megoldását
jelentheti.
Egy magányos csővezeték egyenes csőszakaszokból, valamint ezek közé iktatott csőidomokból, átmenetekből és szerelvényekből áll. Legyen adott a kiindulási piezometrikus szint és a csővezeték végén uralkodó piezometrikus szint. Kérdés, mekkora a csővezetéken átfolyó vízhozam.
Írjuk fel a Bernoulli egyenletet a tartály és a csővezeték végének a szelvényére. Alapsíkunk menjen a csővezeték végi B szelvény közepén.
(vA2 / 2g) + (p0 / g) + h = (vB2 / 2g) + (p0 / g) + 0 + hL
vA2 gyakorlatilag 0-nak tekinthető, (p0 / g) kiesik. így
(vB2 / 2g) = h - hL
ß
vB = [2g (h – hL)]1/2
amiből a keresett vízhozam, ha a B szelvény keresztmetszeti területe AB
Q = vB * AB
Ehhez azonban előbb hL kiszámítása szükséges. hL úgy írható, mint egyes csőszakaszok, idomok, átmenetek veszteségeinek összege:
hL = å hL
Ha Q adott, kiszámítható, milyen szinten kell a tartály vízszintjének lennie. A vízhozam is átrendezéssel megkapható.
Ha A és B szerelvények közti energiavonalat úgy szerkeszthetjük meg, hogy a kezdeti h szintből a veszteségek helyén, ill. a csőszakaszok végén az egyes veszteségeket levonjuk. Az egyes csőszakaszokon az energiavonal lineárisan esik.
A piezometrikus vonalat úgy kapjuk, hogy az energiavonalból levonjuk az illető szakaszon érvényes sebességmagasságot. A csővezeték egyes szelvényeiben uralkodó átlagos nyomásmagasságot a piezometrikus szint és a szelvény középvonala közötti magasságkülönbség adja.
24. Egyenletes vízmozgás nyílt felszínű, prizmatikus medrekben; Chézy képlete; a sebességi együttható számítási módjai
Legyen a prizmatikus mederben történő vízmozgás a fenékkel párhuzamos. Ekkor a keresztmetszet konstans és a folytonosság következtében a sebesség is konstans. A piezometrikus vonal egyértelműen maga a szabad vízfelszín, mert a párhuzamos áramvonalak következtében a nyomáseloszlás minden szelvényben hidrosztatikus. Az energiavonal a felszínnel párhuzamos. A hL fajlagos energiaveszteséget tehát maga a vízfelszín fajlagos esése adja.
A hL energiaveszteség a mederfalon történő súrlódás következménye és teljesen hasonló törvényszerűség jellemzi, mint a csőben mozgó víz energiaveszteségét:
hL = l * (l / d) * (v2 / 2g)
A nyílt medrek rendkívül csekély lejtése miatt megengedhető és szokásos a meder hossza helyett annak vízszintes vetületét alkalmazni. Meredek lejtésű csatornáknál azonban a tényleges mederhosszal, ill. az S = sin a szabatos fajlagos esésével kell számolni.
A nem körszelvényű és így a szabadfelszínű medreknél is a d átmérőnek nincs közvetlen értelme. Ehelyett a hidraulikus sugarat használják:
R = A / P = [(d2p / 4) / dp] = d / 4
Tehát az első képletben
d = 4R
és így a bármilyen keresztszelvényű egyenletes áramlásra érvényes veszteségképlet:
hL = l * (l / 4R) * (v2 / 2g)
alakú. Innen a sebesség:
v = (8g / l)1/2 * [R * (hL / l)]1/2
Chézy francia hidraulikus 1775-ben közvetlen mérések alapján a nyíltfelszínű medrekben előálló középsebességet
v = C * (R * S)1/2
alakban írta fel. Azóta is ezt az alakot használjuk. A csősúrlódásból levezetett képlettel való kapcsolata nyilvánvaló:
C = (8g / l)1/2
és természetesen
S = hL / l
A C sebességtényező meghatározására a természetben és laboratóriumban végzett vizsgálatok alapján számos képletet vezettek be.
Kb. R =
C = 87 / [1 + (nB / R1/2)]
ahol nB a Bazin-féle érdességi tényező, mely táblázatból kikereshető.
Kb. R =
Manning:
C = (1 /n) * R1/6
Agroszkin:
C = 17,72 * (k + log R)
A Manning-képlet n érdességi, és az Agroszkin-féle képlet k simasági tényezője a kényelem kedvéért a Manning-féle simasági tényezőnek nevezett K = 1 / n érték is táblázatból vehető.
A Chézy-, valamint a Bazin-, a Manning- és az Agroszkin-féle képletbe a hosszúságot m-ben kell behelyettesíteni.
Ha a hidraulikus sugár már R = 10 m-nél is nagyobb, csak a legmodernebb, Colebrook-White-féle összefüggés ad a mérésekkel jól megegyező eredményt:
v = - (32g * R * S)1/2 * lg [0,0676 (e / R) + (0,222 n / (R (g * R * S)1/2)]
ahol e, a meder abszolút érdessége, az n tényezőből Szesztay Károly szerint az
(1 / n) = 19,8 lg (915 / e)
ß
e = num lg [2,9614 – 0,05051 (1 / n)]
képletből kiszámítható.
A képlet e értékét cm-ben adja meg. A Colebrook-White-féle képletben minden hosszúságot azonos mértékegységben kell behelyettesíteni.
Valamennyi összefüggésben, ha a mélységhez képest viszonylag széles mederről van szó, az R hidraulikus sugár a h vízmélységgel helyettesíthető.
25. Prizmatikus csatornák hidraulikai méretezése; határsebességek
Csatornák vízhozamát a Chézy képletnek a keresztmetszeti területtel való beszorzása révén kapjuk:
Q = A * v = C * A * (R * S)1/2
Ha a szelvény, a lejtés és a mederanyag adott, Q számítható. Csatornák tervezésénél Q mellett rendszerint többé-kevésbé szűk határok között adott a relatív esés, valamint a vízmélység és a sebesség. A szelvény egyéb adatait próbálgatással kell felvenni. A szelvény alakjával kapcsolatban jó tudnunk, hogy azonos relatív esés, keresztmetszeti terület és érdesség mellett a félkörszelvény szállítja a legtöbb vizet, mert hidraulikus sugara a legnagyobb. Ehhez közel áll a 60°-os oldal-hajlású trapézszelvény, melynek fenékszélessége az oldalrézsű hosszával egyenlő. A téglalap szelvények közül az a legkedvezőbb, amelynek fenékszélessége a mélység kétszerese. A gyakorlatban a félkörszelvény csak kivételesen, vasbeton, vagy fém héjcsatornákban alkalmazható, a trapézszelvény partfalépítést kíván, a legkedvezőbb trapéz oldalrézsűi pedig talajmechanikai szempontból túlságosan meredekek. A trapézszelvény rézsűje a gyakorlatban burkolt meder esetén, 1:1 hajlású, földmeder esetén 1:1,5, 1:2, vagy nagyobb csatornáknál és laza talajban még ennél is laposabb. A szelvény mélyítésének korlátot szabhat a földmunka végrehajtásának eszköze, változó hozamú csatornákban a talajvízszint túlságos leszívásának elkerülése, stb. A szelvény szélességét a terület beépítettsége, kisajátítási költsége, stb. korlátozhatja. A fenékszélesség minimumát a földmunka végrehajtási módja határozhatja meg.
A csatornában megengedhető sebesség elvben két határ között mozoghat. Az alsó sebességhatárt a vízben lebegő anyagok leülepedésének elkerülése érdekében célszerű megtartani, a felsőt a meder elmosásának elhárítása követeli meg. A gyakorlatban elsősorban a felső sebességhatárt kell megtartani. Ezt különböző mederanyagokra táblázatból kereshetjük ki.
A minimális sebesség értéke a lebegtetett hordalék töménységétől és szemátmérőjétől függően általában
vmin = 0,2…0,6 m/s
lehet. Itt tanulmányozni kell a vmin-re mértékadó Q meghatározását, mert különböző vízhozamok különböző hordaléktöménységgel, de különböző tartóssággal is veszik igénybe a medret.
A csatornák adott Q-ra történő méretezésének néhány alapesete a következő:
a) Adott a szelvény (vagyis a sebesség) és a mederanyag (vagyis az érdesség). Keresett a lejtés, azaz a relatív fenékesés. A Chézy képlet átrendezésével:
S = v2 / (C2 * R)
b) Adott a lejtés, a mederanyag (vagyis az érdesség, a megengedett sebesség és a rézsűhajlás) és a mélység. Keresett a fenékszélesség.
Felveszünk egy b’ fenékszélességet. Számítjuk p’-t és A’-t, s ebből R’-t, majd C’-t.
Q’ = C’ * A’ * (R’ * S)1/2
Ha Q’ = Q, a felvétel jó. Ha Q’ < Q, nagyobb fenékszélességgel ismételjük meg a számítást. Kapjuk Q”-t. Q-t b függvényében felrakva , lineáris interpolációval b-re még jobb, esetleg kifogástalan b’’’ közelítést kapunk:
Q’’’ » Q. Ha nem így van, a három ponton át görbét fektetve interpolálunk a következő b’’’’ közelítés érdekében. A gépi számítás azonos gondolatmenettel történik.
Ha a sebesség túllépné a megengedettet, a lejtés csökkentése, vagy a mélység csökkentése lehetséges. Ez a szelvény szélességének növelésével jár. Lehetséges más mederanyag alkalmazása és így a megengedett sebesség növelése, stb.
c) Hasonló közelítések végezhetők más alapadatok felvétele esetén is (pl. adott szélesség).
26. Fokozatosan változó nyíltfelszínű vízmozgás felszíngörbéjének számítása és szerkesztése
Természetes vízfolyásoknál, de gyakran mesterséges medreknél is előfordul, hogy a nedvesített szelvény a vízfolyás mentén változik.
Amíg ez a változás nem gyors, az egyes szelvények nyomáseloszlása hidrosztatikus, és így az áramlás vizsgálatára a szokásos alakú Bernoulli egyenlet alkalmazható.
Írjuk fel a Bernoulli egyenletet egy általános vízfolyás 1 és 2 szelvényére. Az alapsík legyen az1 szelvény vízszintje.
(v12 / 2g) + hL1 = (v22 / 2g) + Dz1
ahol hL1 az energiavonalak, Dz1 a vízfelszínnek Dl1 szakaszára jutó esése. Az energiavonal relatív esése a két szelvény között változó, de valamely közbülső k1 szelvényben az Sk1 relatív esés megegyezik az átlagos relatív eséssel, tehát:
hL1 = Sk1 * Dl
A Bernoulli egyenlet átrendezésével a vízszintkülönbség:
Dz1 = [(v12 - v22)/ 2g] + Sk1 * Dl1
A tapasztalat azt mutatja, hogy a Chézy képlet akkor is helyesen adja meg valamely szelvényben a sebességet, ha nem egyenletes, hanem fokozatosan változó vízmozgásról van szó. Így az Sk1, vagyis az átlagos relatív esés a k1 szelvény adataival számítva:
Sk1 = vk12 / (Ck12 * Rk1)
A vízszintesést adó egyenlet tehát a következő alakot ölti:
Dz1 = [(v12 - v22)/ 2g] + ([v2 / (Ck12 * Rk1)] * Dl1)
v = Q / A bevezetésével:
Dz1 = Q2 {[(1 / 2g) * [(1 / A12) – (1 / A22)]] + [Dl1 / (Ak12 * Ck12 * Rk1)]}
Ez az összefüggés felhasználható a vízfelszín fokozatos közelítéssel történő meghatározására, ha csak az első szelvény adatai ismertek. Az eljárás lépései a következők:
a) Adott, illetve közvetlenül számítható: A1, p1, R1, C1, Dl1, Q.
b) Feltételezzük Dz1közelítő értékét Dz1’-t.
c) Dz1’ alapján kiszámítjuk a 2 szelvény adatait: A2’, p2’, R2’, C2’, v2’.
d) A k1 szelvényre vonatkozó ismeret hiányában ennek adatait, mint, az 1 és 2 szelvény adatainak számtani közepét vesszük fel.
e) A legutolsó képlet alapján számítjuk a vízszintkülönbséget. Ha a kapott Dz1” érték megegyezik a felvett Dz1’ értékkel, a számítás befejeződött. Ha nem, a kiadódó Dz1”-vel, vagy annak értelemszerűen tovább módosított értékével ismételjük meg a számítást.
Ha hosszabb vízfolyáson kívánjuk meghatározni a felszín alakját, ezt szakaszokra bontással végezzük. A szelvényeket úgy kell választani, hogy köztük a szelvényadatok változása monoton legyen. Az 1 szelvényből kiindulva meghatározzuk a 2 szelvény vízszintjét, ebből a 3-asét, és így tovább. Jelöléseink értelemszerű módosításával az i+1-edik szelvény vízszintje az i-edik szelvény vízszintje felett:
Dzi = Q2 {[(1 / 2g) * [(1 / Ai2) – (1 / Ai+12)]] + [Dli / (Aki2 * Cki2 * Rki)]}
az abszolút vízszint pedig
zi+1 = zi + Dzi
Ezt ugyanúgy próbálgatással kell meghatározni az i-edik szelvény már meghatározott adatai alapján. A hosszadalmas számítást számítógépen célszerű elvégezni.
A vázolt számítást duzzasztási, vagy leszívási görbék meghatározására használjuk, akár természetes, akár mesterséges medrekben. A Chézy féle C sebességtényező meghatározásához a Manning, ill. Agroszkin féle érdességi, ill. simasági paramétereket táblázatból vesszük. Létező medrek esetén azonban célszerű helyszíni méréseket is végeznünk a paraméterek meghatározásához.
Duzzasztási, ill. leszívási görbék például akkor állnak elő, ha a természetes leszívási állapotú mederbe valamilyen duzzasztást létrehozó művet építenek, ill. ha a meder vizét valahol megcsapolják.
Tájékoztatás jelleggel az eredetileg egyenesvonalú felszín duzzasztás révén létrejött alakját parabolának szokás tekinteni. A parabola egyik szerkesztési módja, ha a duzzasztás szelvényében vízszintesnek tételezzük fel a felszínt, tehát az eredeti felszínhez érintőlegesen csatlakozó, a duzzasztás szelvényében vízszintes kezdőérintőjű parabolát szerkesztünk. Ha az eredeti esés S0 volt, a duzzasztás
L = 2 Dz / S0
távolságig érvényesül a parabola szerkesztési szabálya szerint.
Használatos olyan szerkesztés is, amely a duzzasztás szelvényében az új szelvényhez tartozó lejtéssel indítja a parabolát. Az induló esés – elhanyagolva a vízszín és az energiavonal esése közti különbséget – Chézy képletével számítható:
Sd = v2 / (C2 * R)
A duzzasztás a szerkesztésből adódóan
L = 2 Dz / (S0 - Sd)
távolságig hat vissza, ahol S0 az eredeti esés, Sd a duzzasztási szelvényben kialakuló esés.
Az ismertetett felszíngörbe-számítási és szerkesztési eljárások további megfontolások nélkül csak abban az esetben alkalmazhatók, ha az áramlás mind a duzzasztott (vagy leszívott), mind az eredeti állapotban azonos jellegű. A gyakorlatban – vízlépcsőt létrehozó műtárgyak utófenekének kivételével – az áramló állapot fenntartása mellett létrehozott duzzasztás, vagy leszívás fordul elő leginkább.
27. Áramló, kritikus és rohanó vízmozgás négyszögszelvényű csatornákban; jellemzés a Braun görbe alapján
Ha egy derékszögű négyszög szelvényű csatornában h mélységgel és v sebességgel folyik a víz, az energiaszint
e = z + (p / g) + (v2 / 2g) = h + (v2 / 2g)
magasságra van a fenék fölött. Ha a csatorna egységnyi szélességén átfolyó vízhozam, az ún. fajlagos vízhozam q m2/s, akkor
v = q / h,
és
e = [q2 / (2g * h2)] + h
Ha a fenékre vonatkoztatott e energiaszintet az előbbi egyenlet alapján, konstans q feltételezésével a h vízmélység függvényében ábrázoljuk, Braun görbét kapunk. Amiből látható, hogy adott vízhozam különböző energiaszintekkel folyhat le. Van azonban olyan kritikus hcr mélység, amely minimális energiatartalommal képes a q vízhozamot levezetni. Ezt a mélységet e h szerinti deriváltjának zérussá tételével kapjuk:
(de / dh) = - (q2 / gh3) + 1 = 0
ß
hcr = (q2 / g)1/3
Az első képlet átalakításával
hcr = (q2 / g* hcr2)
Felhasználva, hogy v = q / h
(vcr2 / q) = hcr
alakot ölti, ahonnan a kritikus mélységhez tartozó kritikus sebesség
vcr = (g * hcr)1/2
A hullámelmélet szerint a h mélységű álló víztömeg felszínén haladó gravitációs hullám sebessége:
vh = (gh)1/2
amely tehát azonos a h mélységhez tartozó kritikus sebességgel. Ha tehát csatornánkban a víz ennél kisebb sebességgel halad, a hullámok fölfelé és lefelé egyaránt terjedhetnek. Ilyenkor áramló mozgásról beszélünk. Ha az áramlás sebessége nagyobb a mélységhez tartozó kritikus sebességnél, vagyis a hullámsebességnél, a hullámok a folyásiránnyal szemben nem tudnak terjedni. Az ilyen vízmozgást rohanó mozgásnak nevezzük.
A kritikus mélységhez tartozó energiaszint
emin = (hcr / 2) + hcr = 3/2 hcr
vagyis a fenékre vonatkoztatott minimális energiamagasság a kritikus vízmélység másfélszerese, ill. megfordítva
hcr = 2/3 emin
A Braun-féle görbéből azonban az is látható, hogy ha az energiatartalom nem éppen a kritikus, hanem valamilyen tetszőleges et, ugyanaz a vízhozam kétféle mélységgel folyhat el a csatornán: h1<hcr, vagy h2>hcr, vagyis rohanó, vagy áramló mozgással.
Bármilyen vízmélység akkor lehet egy prizmatikus mederben állandó, ha a súrlódási veszteségek folytán az energiavonal relatív esése megegyezik a fenék relatív esésével. Kritikus mélységgel folyik a víz, ha az Sp vízszíneséssel és az S energiavonaleséssel megegyező S0 fenékesés éppen a kritikus. A Chézy képletből számítható sebességnek tehát meg kell egyeznie a hullámsebességgel:
v = (gh)1/2 = C * (R *S0)1/2
innen, ha a széles téglalapszelvényű medrek esetén megengedhető R = h közelítéssel élünk, a kritikus relatív fenékesés
S0cr = g / C2
Ha a fenék relatív esése ennél nagyobb, a mozgás rohanó (pl. surrantókon), ha ennél kisebb, a mozgás áramló (pl. közönséges csatornákban). Ha ugyanis a fenékesés meredekebb a kritikusnál, az energiavonalat csak úgy lehet szintén a kritikusnál meredekebb esésre kényszeríteni, ha a sebessége is a kritikusnál nagyobb, vagyis a víz rohanó. Ha viszont a fenékesés a kritikusnál kisebb, az energiavonal akkor követheti ezt a kisebb esést, ha a sebesség is a kritikusnál kisebb, azaz a víz áramló.
A fenékre vonatkoztatott energiaszint és a vízmélység kapcsolatának vizsgálatakor nemcsak konstans vízhozamból, hanem a fenékre vonatkoztatott konstans energiaszintből is kiindulhatunk, és kereshetjük, hogy az adott energiaszint esetén különböző vízhozamok milyen vízmélységgel, ill. különböző mélységeknél milyen vízhozamok folynak le. A
q = h* [2g * (e - h)]1/2
összefüggés az ún. Koch-görbe egyenlete. A görbe vizsgálatából megállapítható, hogy a maximális vízhozamot a kritikus mélység szállítja, más vízhozamok pedig kétféle mélységgel folyhatnak, áramló, illetve rohanó állapotban.
A Koch-görbe érdekes minőségi megállapításokat tesz lehetővé a mederben épített szűkületek, ill. küszöbök esetén a vízfelszín alakulására vonatkozóan. Tételezzünk fel veszteségmenetes áramlást és zérus fenékesést.
A csatorna fenékszintjére vonatkoztatott e1
energiamagassággal q vízhozam a Koch-görbe által adott mélységgel érkezik egy
küszöbhöz. A küszöbszintre vonatkoztatott energiamagasság e2-re
csökken, mert a fenék emelkedik, az energiaszint viszont állandó. Megrajzolva a
Koch-görbét e2 energiamagasságra, ezen megkeressük ugyanazt a q vízhozamot,
s ehhez leolvassuk a h2 mélységet. Az eredmény:
Hasonlóan vízszintsüllyedés áll elő áramló vízben oldalszűkítés, vagy pillérek esetében. Ekkor ugyanaz a Koch-görbe érvényes a szűkület előtt és a szűkületben, de a fajlagos vízhozam q = Q / B helyett a szűkületben nagyobb, q’ = Q / åB, s emiatt jön létre a vízszintmódosulás.
Az energiaveszteségek a helyzetet módosítják. De ha a küszöb fölötti energiamagasság, vagy vízmélység ismert, és a küszöb lejtője enyhe, a felvízszint a Koch-görbe alapján jól megmagyarázható.
Valamely v sebességgel haladó m tömegű anyagi pont mozgásmennyiségén az
I = m * v
Vektormennyiséget értjük. Az összefüggés anyagi pontrendszerekre is érvényes; ekkor m az anyagi pontok összes tömege, v pedig a pontrendszer tömegközéppontjának sebessége.
Ha a pontrendszerre folyamatosan F eredő (gyorsító) erővel hatunk, ez a mozgásmennyiség folyamatos megváltozását eredményezi a 2. Newton-féle axióma általánosabb alakja szerint:
F = dI / dt = d(mv) / dt
(dI / dt)-t impulzushozamnak is nevezhetjük, ennyi impulzust kap másodpercenként a rendszer.
Valamely áramló víztömeg sebességének változása külső erők hatására jön létre. Ezek az erők a térerőből és a felületi erőkből tevődnek össze. Rendszerint ismeretes a másodpercenkénti víztömeg és annak bizonyos úton bekövetkező sebességváltozása, valamint a térerő, és keressük a felületi erőt, vagy még inkább ennek a reakcióját, amely utóbbival az áramló víz támadja a határoló felületet. (pl. mekkora erőt gyakorol a csőben haladó víz az irányeltérítést okozó könyökcsőre)
Nézzük meg az impulzustételt előbb egy áramcső-szakaszban foglalt elemi víztestre vonatkozóan összenyomhatatlan folyadék permanens folytonos áramlása esetén.
A vizsgált „i” jelű víztest a t
időpontban az áramcső 1 és 2 szelvénye között van, dt idő múlva pedig az
Ii(t) = I0i + dmi v1i = I0i + r dQi dt v1i
ahol I0i az
A víztest mozgásmennyisége a t +
dt időpontban, amikor a víztest az
Ii(t + dt) = I0i + dmi v2i = I0i + r dQi dt v2i
Ahol I0i maradt
az
A víztest mozgásmennyiségének megváltozása dt idő alatt
dIi = Ii(t + dt) – Ii(t) = r dQi dt (v2i – v1i)
a víztestre ható Fi erő pedig az impulzustétel értelmében ennek az időegységre jutó része:
Fi = (dIi / dt) = r dQi (v2i – v1i)
Vagyis az áramcsőben áramló dQi hozamú áramlás mozgásállapotának az 1 és 2 szelvények között bekövetkező megváltozását létrehozó Fi erő egyenlő a másodpercenként átfolyó r dQi tömegnek az 1 és 2 szelvények között előálló v2i – v1i sebességváltozással való szorzatával, másképpen a 2 szelvényen kiáramló impulzushozam és az 1 szelvényen beáramló impulzushozam különbségével.
Áramcsövek összességéből álló Q hozamú áramlás körülhatárolt részére ható összes erő:
F = å Fi = r å (v2i * v1i) dQi = r ò (v2 – v1) dQ = r òò v (v * dA)
ahol dA a zárt határoló felület elemi részének normál felületvektora, melynek irányítása kifelé mutat, nagysága pedig a felületelemmel egyenlő. Maga A a körülhatárolt térrészt teljesen körülzáró felület.
A gyakorlati esetekben sokszor a v1 = const és v2 = const homogén be- és kilépő sebességeloszlások fordulnak elő; ekkor az integrál nagyon egyszerűen az
F = r Q (v2 – v1)
alakot ölti.
Visszatérve az áramcsőre, mivel a dQi v2i és a dQi v1i impulzushozamok külön – külön erő dimenziójúak, ezeket kényelmi okokból szokás erőnek tekinteni. Pontosabban az előbbit negatív, az utóbbit pozitív előjellel véve nevezzük „impulzuserőnek”, mert formailag ezek tartanak egyensúlyt a víztestet támadó Fi erővel. Vagyis e 3 erő vektorháromszöge zárt, metszéspontjuk pedig közös.
Duzzasztást okozó műtárgyak esetében fordul elő, hogy a műtárgyon nagy sebességgel átjutó víz az alvízi fenékre érve rohanó mozgással halad tovább. Ez a nagy sebesség a meder védelmét költségessé teszi. Ezért el kell érni, hogy az adott vízhozam minél hamarabb a számunkra kedvezőbb kisebb sebességgel, azaz áramló állapotban folyjon tovább. Nézzük meg, hogyan történik a rohanó állapotból az áramlóba való átmenet.
Minthogy veszteség nélküli áramlásban és egyenletes sebességeloszlás esetén a Braun-görbe szerint az eredetileg rohanó állapotú víz szintjének fokozatos emelkedése az energiatartalom csökkenésével, majd az eredeti szintre való növelésével járna, ilyen átmenet nem lehetséges. Ha az energiatartalom csökkenését meg is tudnánk indokolni, újra növekedése külső energia betáplálása nélkül lehetetlen. A folyadék konstans energiatartalma viszont azt jelenti, hogy az átmenetnek vagy egy szelvényen belül kell végbemennie, ami szintén lehetetlen, vagy az átmeneti szakasz olyan vízterheléssel kell, hogy kiegészüljön, amely lehetővé teszi, hogy az energia, amelynek különben átmenetileg el kellene tünnie, mert a mozgó sugár fenntartásához nem szükséges, elsősorban potenciális energia formájában mégis a szelvényben maradjon. Az így kialakuló egyenlőtlen sebességeloszlás ugyanakkor további fajlagos kinetikai energiatartalmat is szállít a vízugrás szelvényébe, így helyi energiaminimum nem áll elő.
A valóságos folyadék áramlása során veszteségek lépnek fel és így az energiavonal esik, az átmenet azonban úgy játszódik le, ahogy az előbb vázoltuk. Az energiavonal lejtése a rohanó szakaszon és az átmenet, az ún. vízugrás, szakaszán igen jelentős, az áramló szakaszon csekély. Az említett „vízterhelés” vagy kisebb sebességű, lüktetve jelentkező felszíni réteg (vízugráshullám), vagy az átmeneti szakaszt borító vízszintes tengelyű ún. fedőhenger formájában jelentkezik (szabad fedőhengeres vízugrás). A fedőhenger víz – levegő keverékből áll. A felszíni zónákban tapasztalható mozgásjelenségek okozzák a vízugrásban végbemenő energiaveszteség jelentős részét. A vízugrás egyébként folyamatosan lezajló rugalmatlan ütközésnek tekinthető.
A vízugrásnak még egyéb fajtái is léteznek. Így az előzőektől jellegzetesen különbözik a felszíni vízugrás, amely akkor jön létre, ha a fenék szintje hirtelen lesüllyed. Az utóbbinál alakul ki fedőhenger helyett fenékhenger (vagy mindkettő).
A vízugrás stabil létrejöttének feltétele az, hogy a vízugrás kezdő és zárószelvényére ható vízszintes erők egyensúlyban legyenek. Ellenkező esetben a vízugrás folyásirányban fölfelé, vagy lefelé vándorol, míg az egyensúlyi helyzet létrejön. Vizsgáljuk meg az egyensúly feltételét ún. tökéletes vízugrás esetén, vagyis amikor a vízugrást rövidebb, vagy hosszabb szabadon rohanó szakasz előzi meg, a felszínén fedőhenger alakul ki, és fenékhenger nincs. Ennek legegyszerűbb feltétele, hogy a tárgyalandó összetartozó mélységek viszonya h2 / h1 > 2,5 legyen. Az egyensúly vizsgálata egyenértékű a vízugrás ún. összetartozó mélységeinek meghatározásával. A vizsgálatot derékszögű négyszögszelvényű mederben, a fenék- és a falsúrlódás elhanyagolásával végezzük.
A vízugrás kapcsolt mélységei, vagyis amelyek között a vízugrás létrejön, h1 és h2. az 1 és 2 szelvények közti egységnyi szélességű víztest egyensúlyának vizsgálatára alkalmazzuk az impulzustételt.
A be- és kilépő sebességeket vízszintesnek és egyenletes eloszlásúnak tételezve fel, v2 – v1 = konstans vízszintes vektor, tehát a mozgásállapot változását létrehozó F is vízszintes és így
F = r Q (v2 – v1) (¬)
Az 1 – 2 szelvények közti víztest egységszélességre ható F erő az 1 szelvényben jobbfelé ható (g h12) / 2 és a 2 szelvényben balfelé ható (g h22) / 2 hidrosztatikus nyomóerők eredője. A víztestre hat ugyan a G (¯) önsúly és némi hidrodinamikai többletnyomás, továbbá az F () fenékreakció, ezek azonban nagyságra egymással egyensúlyt tartanak, a vízszintes vetületi egyenletből pedig amúgy is kiesnek. A légnyomást szintén kihagyjuk, mert kiesik. Ezek szerint:
[(g h12) / 2] – [(g h22) / 2] = r q (v2 – v1)
ß
h1 = - (h2 / 2) + [(h2 / 2)2 + (2q2 / gh2)]1/2
h2 = - (h1 / 2) + [(h1 / 2)2 + (2q2 / gh1)]1/2
Ezek a vízugrásképletek. A vízugrás hosszának meghatározására számos összefüggést vezettek le. A legegyszerűbb és jól használható a Smetana-féle képlet:
l= 6 (h2 – h1)
A vízugrás, mint rugalmatlan ütközés, energiaveszteséggel jár. A vízszintes fenéksíkra vonatkoztatva, a vízugrás előtti energiamagasság
e1 = h1 + (v12 / 2g)
a vízugrás uráni energiamagasság pedig
e2 = h2 + (v22 / 2g)
A fajlagos energiaveszteség, a h1 és h2, valamint a q és v közti kapcsolatokat felhasználva:
hv = e1 – e2 = (h2 – h1)3 / 4 h1 h2
31. Műtárgyak utófenekének
hidraulikai méretezése
Zsiliptábla alatt kifolyó, vagy bukógáton átbukó víz, rendszerint rohanó állapotban jut az alvízi fenékre. Az alvízi h2 vízmélység rendszerint adott. Kérdés, hol következik be a vízugrás.
Ha az utófenék sík, a fenékre jutó vízsugár egy darabig rohanó állapotban maradhat. A súrlódási veszteség következtében azonban energiatartalma csökken, és ezért mélysége nő. Mikor a mélység eléri azt a h1 mélységet, amely az adott h2 alvízmélységhez tartozik, a vízugrás bekövetkezik.
Az utófenék hosszának számítása ezek szerint 3 hosszúság összegzéséből áll. l1 a kontrahált szelvény távolsága a gáttól (rendszerint jelentéktelen, a sugár vastagságával azonos nagyságrendű). l2 a rohanó szakasz hossza (ez, mint duzzasztási görbe számítható h1 meghatározása után). l3 a vízugrás hossza (Smetana képlet). l4 biztonság (ez a talaj minőségétől függ). Ezen a szakaszon zajlik le részben, vagy egészen a sebességeloszlás normalizálódása. Lüktetésének lecsillapodása.
A számítás gyakorlati végrehajtása során a gát és a kontrahált szelvény közötti szakaszon bekövetkező energiaveszteségtől el szoktunk tekinteni.
Ha a h2-höz tartozó h1 mélység egyenlő a hc kontrahált mélységgel, a rohanó szakasz hossza zérus. Ha h1 < hc beduzzasztott vízugrás alakul ki. Ennek hossza általában kisebb, mint a tökéletes vízugrásnak. Ha h1 > hc, kisebb-nagyobb hosszúságú rohanó szakasz alakul ki, ami az utófeneket gazdaságtalanul hosszúvá teheti. Emellett az erőjáték ingadozása miatt a vízugrás (előreszorított vízugrás) helyzete is bizonytalan; a meder hosszában bizonyos szakaszon előre-hátra vándorol. A rohanó szakaszt tehát célszerű megszüntetni és a vízugrást a gát széléhez szorítani (visszaszorított vízugrás). Másképp szólva el kell érni, hogy l2 = 0, ill. h1 = hc legyen.
A h1 = hc eset a süllyesztett utófenék (vízláda) segítségével érhető el. A feneket addig süllyesztjük, míg a fölötte mért alvízmélység a h1 = hc-hez kapcsolt második vízugrással nem lesz egyenlő. Természetesen a süllyesztés következtében hc is megváltozik (csökken), ezt h2 számításánál figyelembe kell venni.
A süllyesztett utófenék
számításának menete:
A vízláda hossza a kontrahált szelvénytől számítva a vízugrás hosszával egyezően, ill. néhány % ráhagyással vehető fel.
Akár sík, akár süllyesztett utófenékről van szó, a méretezést ebben a teljes szóba jöhető víztartományra el kell végezni, minthogy az alvízállást a műtárgytól független tényezők befolyásolják.
Meg kell jegyeznünk, hogy az utófenék csak a rohanó mozgásnak áramló mozgásba való átmenetét biztosítja, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a kilépő szelvényben még erősen lüktető, áramló mozgás már nem bonthatja meg a medret. Ha ennek veszélye fennáll, a műtárgy utófenekét, vagy az azt követő mederbiztosítást (pl. kőszórás) úgy kell lezárni, hogy a mederkimélyülés visszafelé ne terjedhessen és a műtárgy állékonyságát ne veszélyeztesse.
A felszín alatti vizek legfontosabb csoportja hazánkban a laza üledékes kőzetekben elhelyezkedő, általában rövid időtartamon belül permanens mozgásban lévőnek tekinthető talajvíz. Ennek mozgása, ún. szivárgó mozgás, amely jelentős részben Darcy törvénye szerint alakul ki. A Darcy törvény:
v = Q / A = k * S
ahol A a talaj bruttó keresztmetszeti területe (szemcsék és hézagok együtt), v a porózus talajban mozgó víz ún. (Darcy féle) szivárgási sebessége. A szivárgási sebesség az a sebesség, amely ugyanazt a vízhozamot szállítaná valamely teljesen szabad felületen keresztül, mint a tényleges vx sebesség a talajszemcsékkel csökkentett felületeken át. S a szivárgó víz energiavonalának a vizsgált pontbeli relatív esése, amely a kis sebességekre és kis gyorsulásokra való tekintettel a piezometrikus nyomásvonalnak az elmozdulás hosszegységére jutó esésével vehető azonosnak, k a talajfajtára jellemző, ún. Darcy féle szivárgási tényező, amely megegyezik az egységnyi esésnél előálló szivárgási sebességgel.
A v szivárgási sebesség a valóságos vx sebességnél nyilvánvalóan kisebb és vele – véges nagyságú talajkeresztmetszetben kialakuló átlagokat tekintve
v = n * vx
összefüggésben van, ahol n a talaj hézagtérfogata.
A Darcy törvénnyel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy csak bizonyos, a szemnagyságoktól függő eséshatárok között érvényes. Igaz ugyan, hogy szivárgó mozgás a gyakorlatban szinte sohasem lép ki a lamináris tartományból, ahol a súrlódás a relatív eséssel arányos, azonban egyrészt az igen finom szemcséjű talajokban, igen kicsiny sebességeknél a vízrészecskék egyre jobban a valószínűleg konstans molekuláris erők hatása alá kerülnek, míg végül ezek bizonyos kritikus relatív esés alatt a mozgást teljesen megakadályozzák, másrészt a túl nagy sebességek esetében a kevésbé finom szemcsés talajokban egyre jelentősebbé válik a gyorsulások-lassulások sorozatából adódó ütközési energiaveszteség, a szivárgás turbulenssé válik.
A mérnöki szempontból fontos problémák azonban túlnyomó részben a Darcy törvény érvényességi tartományán belül esnek, vagyis ezeknél a szivárgási jelenségeknél mind a molekuláris, mind a tehetetlenségi erők elhanyagolhatók a nehézségi erő és a viszkózus súrlódás mellett.
A szivárgó mozgásoknak a gyakorlat igényeit kielégítő vizsgálata csak közelítőleg lehetséges a hidraulika módszereivel, mert a szivárgó mozgások általában nem tekinthetők egydimenziósnak, azaz középsebességgel kielégítően jellemezhetőnek. Sokszor igénybe kell vennünk a hidromechanika módszereit, s az áramlást legalább két, gyakran azonban három dimenzióban, a nyomás és sebességeloszlás részletes figyelembevételével kell tárgyalnunk.
33. Víznyerő kutak
vízszállítása
Homogén, porózus talajba mélyített ún. teljes kútból, amely teljes hosszában perforált és alja a vízzáró rétegig ér, tartósan – annak teljesítőképességét meg nem haladó – Q vízhozamot kiemelve, a kút vízszintje közelítőleg állandósul; s ugyanígy állandósul a környező talajvíz felszíne is. Kérdés a Q vízhozam és az s elszívás közti kapcsolat, valamint a talajvíz felszíngörbéjének alakja.
Tételezzük fel, hogy a kút körül felvett x sugarú hengerfelületen konstans nagyságú vízszintes sebességgel áramlik át a víz. Az áramlás sebessége:
v = k * S = k * (dz / dx)
Az átáramló vízhozam:
Q = v * A = k * (dz / dx) * 2 x p * z
mert az A felület az x sugarú, z magasságú henger palástja.
Szétválasztva a változókat:
(Q / x)dx = 2 k p z dz
Integrálva:
Q ln x = k p z2 + C
Ebben az egyenletben két paraméter szerepel: Q és C. ahhoz, hogy a z és x közti kapcsolat egyértelművé váljék, két értékpárra van szükség.
A felszíngörbe egyik pontjának koordinátái a kút palástján mérhető leszívásból : x = r; z = h. másik pontját, pl. a Sichardt képlet adja, amely szerint az eredeti z = H szint R = 3 * 104 s k1/2 sugárnál jelentkezik (s a leszívás méterben, k m/s-ban helyettesítendő, R méterben adódik). Behelyettesítve a két pont koordinátáit az első egyenletbe:
Q * ln R = k p H2 + C
Q * ln r = k p h2 + C
A legutolsó egyenletet kivonva az előtte lévőből, C ki is esik, és megkapjuk a Q számítására szolgáló képletet:
Q ln (R / r) = k p (H2 – h2)
ß
Q = [ k p (H2 – h2)] / [ln (R/ r)]
Ez a képlet a gyakorlatban jól bevált, bár elméletileg az R hatótávolságának – ha a víz a felszínről, vagy a mélyből nem pótlódik – végtelennek kell lennie. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az R sugáron kívül a felszín vízszintes, ott vízmozgás nincs, és így onnan a kút vízfogyasztása nem pótlódhat. Egy bizonyos körön belül, legalább is időbeli átlagban, a csapadék pótolja a kútból kivett vizet, ezért fogadhatók el a véges sugarat adó képletek.
Hasonló módon vezethető le az ún. teljes artézi kút vízhozama. Itt a vízadó réteget felülről is vízzáró réteg határolja, leszívási görbe ezért nincs. A víz tehát a kút felé konstans magasságú hengerpalástokon keresztül szivárog, piezometrikus nyomásesés azonban van.
Q = A * v = s p x m k (dz / dx)
ß
(Q / x) dx = s p m k dz
Integrálva
Q ln x = 2 p m k z + C
A teljes talajkútnál már tárgyalt határfeltételek behelyettesítésével:
Q ln R = 2 p m k H + C
Q ln r = 2 p m k h + C
A két egyenletet kivonva egymásból:
Q ln (R / r) = s p m k (H – h)
ß
Q = [2 p m k (H – h)] / [ln (R / r)]
34. Szivárgásszámítás
hidromechanikai alapokon
Szemcsés talajra épült duzzasztóművek alatt a H nyomáskülönbség hatására szivárgás indul meg. Ha a duzzasztómű – és ez gyakori eset – igen hosszú, az alatta kialakuló áramlás ún. síkáramlásnak tekinthető, vagyis amelynek semmilyen jellemzője, így sebességeloszlása, sűrűsége, stb. a síkra merőleges irányban változik. Ekkor az áramlás leírásából a síkra merőleges koordináta kiesik, és a vizsgálatot két dimenzióban végezhetjük.
A mérnököt a szivárgási feladatokkal kapcsolatban a következő kérdések érdeklik: 1. Milyen a nyomáseloszlás, ill. az ebből számítható felhajtóerő a műtárgy felületén. 2. Milyen relatív nyomáscsökkenés áll elő az áramlás irányában, és ez nem fenyeget-e a talajszemcsék elmozdításának, és így az ún. hidraulikus talajtörésnek a veszélyével. 3. Mekkora az átszivárgó vízhozam.
Ezekre a kérdésekre a hidraulika módszerével nem lehet szabatos feleletet adni. Szükség van a sebességeloszlás ismeretére legalább két dimenzióban. Minthogy a szivárgó mozgás Darcy féle közelítése az ún. potenciálos áramlások sorába tartozik, ez a feladatot – legalább is elvileg – jelentősen megkönnyíti.
Darcy törvénye szerint ugyanis a szivárgási sebesség nagysága:
v = k * S
Másképpen írva:
vs = - k (¶ h / ¶ S)
ahol (¶ h / ¶ S) a piezometrikus nyomásmagasságnak az elmozdulás irányába eső relatív megváltozása, vs a sebesség áramvonal irányú vetülete, azaz maga a sebesség.
Más irányokban differenciálva a h piezometrikus nyomásmagasságot, a sebesség illető irányú vetületeit kapjuk:
vx = - k (¶ h / ¶ x)
vy = - k (¶ h / ¶ y)
vz = - k (¶ h / ¶ z)
Ezek szerint a sebességvektor:
v = - k [(¶ h / ¶ x) i + (¶ h / ¶ y) j + (¶ h / ¶ z) k]
Azaz
v = grad (- k h + C)
vagyis a Darcy féle szivárgó mozgás potenciálos, mert sebességtere előállítható, mint a pontról pontra változó – k h + C érték gradiense. A
j = - k h(x, y, z) + C = - k h(r) + C
függvény tehát a szivárgó mozgás sebességeloszlásának potenciálja. Az integrálási konstans a sebesség szempontjából közömbös, de a h-ra vonatkozó peremfeltételt lehet vele kielégíteni.
Ismeretes, hogy a potenciálfüggvény konstans értékeivel jellemzett pontok összessége az ún. ekvipotenciális felületet adja. A gradiens az ekvipotenciális felületre merőleges és a skalár növekedésnek irányába mutat. Nagysága megadja a potenciálnak a gradiens irányában mért egységhosszra jutó változását. Esetünkben a gradiensvektor a sebesség, és így a gradiensvektor-eloszlásra érintőlegesen illeszkedő görbék az áramvonalak. Az áramvonalak ezek szerint merőlegesek az ekvipotenciális felületekre.
Síkbeli áramlásnál az ekvipotenciális felületek helyett ekvipotenciális görbék adódnak. Ezt a görbesereget metszik merőlegesen az áramvonalak, ezért azt mondjuk, hogy a potenciálvonalak és az áramvonalak egymásnak ortogonális trajektóriái, a közrezárt elemi idomok görbevonalú téglalapok.
Mivel az áramvonalakon nem lép fel folyadék – hiszen a sebességnek az áramvonalra merőleges komponense mindig zérus – ezért két kiválasztott áramvonal között végig azonos Dq vízhozam szivárog.
Igazolható, hogy ha a potenciálvonalakat Dj = const, az áramvonalakat pedig Dq = const lépcsőnek megfelelően rajzolhatjuk meg, és Dj és Dq értékét azonosnak választjuk, akkor a potenciál és áramvonalak görbevonalú téglalaphálózata görbevonalú négyzethálózattá válik. Ez lehetővé teszi a szivárgó vízhozamnak, mint ismeretlennek a meghatározását, ha a két szélső potenciálvonalhoz tartozó potenciál értékét ismerjük.
35. Gátak alatti szivárgás
számítása
Ha a szivárgás görbevonalú négyzethálózatként szerkesztett áramképe, pl. valamely gát alatt már rendelkezésre áll, a vízhozamot a következőképpen kaphatjuk. Megszámoljuk, hogy a felvíz és az alvíz között hány potenciálvonal-köz van. Ez legyen n. A potenciál teljes változása a felvíz és az alvíz között
j2 - j1 = (- kh2) – (- kh1) = k H
Érdemes figyelni arra, hogy a potenciál a felvíztől az alvíz felé nő, ellentétben a piezometrikus nyomásszinttel. Egy potenciálvonal-közre ennek n-ed része jut:
Dj = - k Dh = (k H) / n
Ezután megszámoljuk a műtárgy és a vízzáró réteg között elhelyezkedő áramvonalközöket. Ez legyen m. Mivel
Dj = Dq
ß
Dq = (k H) / n
A teljes szivárgási sávban pedig ennek az m-szerese:
q = m (k H /n)
fajlagos vízhozam folyik.
Ezen kívül van még a gátat oldalról megkerülő szivárgás, de az hosszú gátaknál többnyire nem jelentős.
A gát alaplemezére ható nyomáseloszlás ugyancsak meghatározható a hálózatból. Mivel a j potenciál a piezometrikus nyomásszinttel lineárisan változik, ezért a piezometrikus nyomásmagasság is egy-egy potenciálvonal-közben azonos értékkel esik. Mivel a teljes nyomásesés H, egy potenciálvonal-közre Dh = H / n piezometrikus nyomásvonal esés jut. Így az áramlási tér bármely pontjában meghatározható a piezometrikus szint. Ha a felvízi fenék vonalát 0-adik potenciálvonalnak nevezzük, az i-edik potenciálvonal bármely pontjában a piezometrikus szint:
hi = h1 – i (H / n)
Ez az összefüggés az egész potenciálvonal mentén érvényes és így az alaplemezre ható nyomásábra is megszerkeszthető. Az így kapott vonalkázott felhajtóerő-ábrát, az alvíz szintjéből számítható, lefelé ható nyomáseloszlás és az alaplemez súlyának ugyancsak lefelé ható nyomáseloszlása összegéből levonva, megkapjuk a talajra ható terhelés ábráját. Jól tervezett gátnál a talajra ható erő lefelé mutat, azaz a talajt nyomja.
36. Hidraulikus talajtörés; méretezés a jelenség kiküszöbölésére
Ha a gát végén felfelé való szivárgás során az
egységhosszra jutó piezometrikus nyomáscsökkenés nagyobb, mint a talaj
önsúlyának ugyancsak egységhosszra jutó része, a víz a talajt megemeli,
kisodorja, azaz előáll az ún. hidraulikus talajtörés. Az egységhosszra
jutó piezometrikus nyomásesés végül is nem más, mint az
f = (H g) / (h n) = S g [N/m3]
ahol h a két szomszédos potenciálvonal távolsága, S pedig a piezometrikus nyomásszint helyi relatív esése. Az egységtérfogatra jutó, vízben mért talajönsúly, figyelembe véve, hogy a talajszemcsék vízben mért fajsúlya g1 - g és a térfogategységre jutó talajtérfogat (1 – n), ahol n a hézagtérfogat (nem azonos az előbbi n-nel!):
gv = (g1 - g) * (1 – n)
Hidraulikus talajtörés áll elő, ha f > gv, azaz
S g > (g1 - g) * (1 – n)
vagyis ha
S > Scr = [(g1 - g) * (1 – n)] / g
Az Scr relatív esést kritikus relatív piezometrikus esésnek, vagy kritikus relatív nyomásszintesésnek nevezzük. Ha
S < Scr
talajtörés nem fenyeget. Ha a szivárgó víznek az alvízbe való kilépésénél
S > Scr
hidraulikus talajtörés áll elő. Ha az áramlási tér valamely közbülső helyén fordul elő, hogy S > Scr, a hidraulikus talajtörés számításához figyelembe kell venni a kritikus hely utáni szakasz ellenállását, mert az a talajszemcsék elmozdulását megakadályozhatja. Ennek megállapítására a gyakorlatban közelítő eljárásokat szoktak alkalmazni.
A Bligh féle közelítés a piezometrikus nyomásvonal relatív esését egyenletesnek tekinti az egész szélső áramvonal mentén. Vagyis
S = H / L
ahol L, a szélső áramvonal hossza, részben a szádfalak, részben az alaplemez menti hosszakból tevődik össze.
Bligh a talaj összetételétől függő határértékeket ad S reciprokára, azaz a szivárgási úthossz és a vízlépcső L / H hányadosára.
A Bligh féle feltételezés szerint az alaplemezre ható nyomáseloszlás is számítható, de ez csak eredőjének nagyságát tekintve egyezik a valósággal, vagy jár ahhoz közel.
Lane a nyomáseloszlás számításához a piezometrikus esést a függőleges szakaszon a vízszinteshez képest háromszorosnak tekinti.
Lane képletéhez Zamarin ugyancsak S reciprokára ad megengedhető határértéket. (Iszapra L / H ³ 9, durva kavicsra L / H ³ 3,5)
Ha a szivárgási tér valamely pontjában a sebességet akarjuk meghatározni, ez a
v = - k (¶ h / ¶ S) » - k (Dh / DS) = (k H) / (n * DS)
összefüggés alapján számítható, ahol DS a pontot közrevevő két szomszédos potenciálvonalnak a ponton át mérhető távolsága. Ez az összefüggés a domború törésű sarokpontok (szádfalvég) környezetében nem érvényes, mert – mint kimutatható – ott az áram és a potenciálvonalak végtelenül besűrűsödnek, s ez végtelen sebességet, ugyanakkor - ¥ nyomást jelentene. Az ilyen pontok szűk környezetében a szivárgás nem követi a – kh potenciált, mert ott az energiavonal és a piezometrikus vonal esése nem vehető azonosnak, továbbá a nyomás a telítettségi gőznyomás alá nem süllyedhet, végül a sebesség és az esés lineáris kapcsolata megszűnik.
Hidraulika minimumkérdések
1. Mennyi a
4oC hőmérsékletű víz sűrűsége normál légköri nyomáson?
r = 1000
kg/m3 (P = 1013 mbar, T =
2. Fajsúly
meghatározása a sűrűség ismeretében
g = r*g (pl
víz: 1000*9,81 = 9810 N / m3)
3. Súrlódási feszültség, lamináris áramlásban
(Newtoni-összefüggés)
t = h* dv/dn
n: a rétegre merőleges koordináta,
v: a réteg síkjába eső sebesség(komponens),
t: a réteg síkjának n pozitív irányába eső felületét támadó
dv irányú csúsztató (vagy nyíró, vagy súrlódási) feszültség (N/m2),
h: arányossági tényező (Pa*s)
4. Hogyan határozná meg a kinematikai
viszkozitást a dinamikai viszkozitás ismeretében?
J = h / r
(Pa.s /
kg/m3 = m2/s)
5. Mennyi a
víz kinematikai viszkozitás értéke 20oC-on (kb.)?
J20 = 0,01 cm2/s = 10-6
m2/s
6. Melyek a
leglényegesebb tulajdonságai az ideális folyadéknak?
- a teret folytonosan (nem
molukulárisan) tölti ki (kontinuum)
- viszkozitása nulla
(súrlódásmentes)
azaz:
- homogén
- összenyomhatatlan
- súrlódásmentes (végtelenül
gördülékeny)
7.
Euler-féle hidrosztatikai alapegyenlet vektoriális alakja
dp = r * f * dr
f: egységtömegre ható
tömegerő (N/kg) térerősségvektora
8.
Euler-féle egyenlet nyugvó folyadékban, nehézségi erőtérben
dp = r * g * dr
g: nehézségi erő vektora
9. Relatív
nyugalom esetén milyen erők hatnak a víztestre?
f = fv = g – a
fv: virtuális
térerősség
g:
nehézségi térerősség
a:
d’Alembert-féle tehetetlenségi térerősség
10. Relatív nyugalom esetén milyen
vízfelszín alakul ki?
Az
abszúlut nyugalomban lévő folyadékfelszínnel a = arctan(g/a) szöget
bezáró folyadékfelszín alakul ki
11. Határozza meg a nyomóerő
támadáspontját a nyomáseloszlás ismeretében
A nyomóerő támadáspontja a
nyomáseloszlás ábra, mint síkidom súlypontja
Pl:
h0 mélységben lévő
vízszintes felületen az ábra téglalap, a nyomóerő a téglalap súlypontján átmenő
függőleges vektor, támadáspontja a téglalap súlypontja, nagysága: F =
ρ*g*h0*A
felszínig érő függőleges felületen a
nyomáseloszlás ábra háromszög, a nyomóerő a háromszög súlypontján átmenő, a
felületre merőleges vektor, támadáspontja a háromszög súlypontja, nagysága: F =
r*g*h02 / 2
12. Metacentrikus
sugár számítása úszó test esetén
ρ = (b + a) / 2 = V0*t / aV = I0
/ V
V0
= a kiemelkedő / besüllyedő rész térfogata
t = a
kiemelkedő / besüllyedő részekre ható felhajtóerők vektorának távolsága
a =
kibillenési szög
I0
= a hajó nyugalmi úszási síkjának (a víztükörből a hajó által kiszakított
területnek) az úszási tengelyre vett inercianyomatéka.
V:
a kiszorított térfogat (állandó a besüllyedés/kiemelkedés szimmetriája miatt!)
A középsebesség az a sebesség, amely
– ha a keresztmetszet minden pontjában érvényesülne – ugyanazt a vízhozamot
szállítaná, mint a tényleges sebességeloszlás
14. Folytonossági egyenlet permanens
vízmozgásra
Q = állandó, azaz:
vm1 * A1 = vm2
* A2 = … = vmn * An = Q (vmi az Ai
szelvényben uralkodó középsebesség)
Az áramlási vonal vagy pálya egy meghatározott pontszerű
vízrészecske által befutott vonal. Érintőjének iránya minden pontban az ott
érvényes sebességvektor iránya.
Az áramvonal a pillanatnyi sebességvektor-eloszlására
érintőlegesen illeszkedő vonal. Permanens vízmozgásnál az áramlási vonal és az
áramvonal egybeesik.
17. Mikor permanens az áramlás?
Permanens az áramlás, ha semmilyen jellemzője (sebesség,
sűrűség, stb.) nem függ az időtől, csak a helytől.
18. Mikor nempermanens az áramlás?
Nempermanens az áramlás, ha a
sebességingadozások időbeli átlaga változik (nem állandó)
A szomszédos folyadékrétegek részecskéi nem keverednek
egymással. A részecskék szabályos pályákon haladnak.
A folyadékrészecskék nem követik egymást, hanem egymástól
független, szabálytalan pályákon haladnak.
21. Reynolds-szám számítása csővezetékekben
Re = v*d / J
v: a csőbeli sebesség
d: a csőátmérő
J: a
folyadék kinematikai viszkozitása
22. Reynolds-szám meghatározása
nyíltfelszín és általános keresztmetszet esetén
Re = v * R / J
R: hidraulikus sugár = A / P
23. Körszelvény esetén mikor
lamináris az áramlás?
Re = v*d / J
Re < 2000…2400, az áramlás
lamináris
24. Nyílt csatornában mikor lamináris
az áramlás?
Re = v * R / J
Re < 500…600, az áramlás lamináris
25. Körszelvény esetén mikor
turbulens az áramlás?
Általában ha Re > 2400, de laboratóriumban elértek már
50000-es Re érték mellett is lamináris áramlást
26. Mikor mondjuk a folyadékmozgást
örvénymentesnek?
Örvénymentes a folyadékmozgás, ha bármely két részecske
egymáshoz viszonyított szögsebessége nulla.
27. Mikor áramló a vízmozgás?
Áramló a vízmozgás, ha a sebessége kisebb, mint a felületén
keletkezett közönséges, gravitációs hullámok relatív terjedési sebessége. ( v
< √g*h, h:vízmélység)
28. Mikor rohanó a vízmozgás?
Rohanó a vízmozgás, ha a víz
sebessége nagyobb, mint a hullámsebesség.(v > √g*h)
29. Melyek a leglényegesebb
tulajdonságai a valóságos folyadéknak?
- nem homogén
- molekuláris (nem folytonos)
- nem összenyomhatatlan
- nem izotróp anyagok
- felületi feszültségük, kémiai
reakcióképességük stb. van!
- húzást nem tudnak felvenni
A hossza mentén minden mérete állandó
Permanens egyenletes áramlás esetén az áramvonalak
párhuzamos egyenesek, a sebesség megváltozása az áramvonal (pálya) mentén
zérus, vagyis a vízrészecskék gyorsulása mindenhol és mindig zérus.
Ha a vízrészecskék gyorsulása nem haladja meg a nehézségi
gyorsulás 1-2 %-át, akkor permanens fokozatosan változó áramlásról beszélünk.
(A cső vagy csatorna szelvénye a hossz mentén lassan változik vagy
tengelyvonala csak kevéssé görbült)
A vízrészecskék gyorsulása nem
hagyható figyelmen kívül.
34. Bernoulli-egyenlet ideális
folyadék és permanens áramlás esetén
z1 + p1/g + v12/2g
= z2 + p2/g + v22/2g
azaz: z + p/g + v2/2g
= konstans
35. Bernoulli-egyenlet valóságos folyadék
és permanens áramlás esetén
z1 + p1/g + v12/2g
= z2 + p2/g + v22/2g + hL
36. Bernoulli-egyenlet érvényességi
feltételei
A Bernoulli-egyenlet érvényes két
pontra, ha a pontok:
1. nyugvó folyadéktér tetszőleges
pontjai
2. örvénymentes (potenciálos)
áramlás tetszőleges pontjai
3. bármilyen áramlás ugyanazon
áramvonalán helyezkednek el
4. bármilyen áramlás ugyanazon
örvényvonalán helyezkednek el
37. Impulzus tétel általános formája
F = r * {{ (v2 – v1)
dQ
(A)
Ha v1 és v2
konstans:
F = r*Q*(v2
– v1)
38. Milyen külső erők fordulnak elő
az impulzus tételben?
F = G + P0 + P1
+ P2 + Ffr
G: a kiválasztott térrészben lévő folyadék súlya
P0: a határoló
felület áramvonalakból álló részén a folyadéktestre ható nyomóerők eredője
P1: a belépési
felületen ható nyomóerők eredője
P2: a kilépési
felületen ható nyomóerők eredője
Ffr:
a határoló felületen átadódósúrlódó erők eredője
39. Mikor ’kisméretű’ egy nyílás?
Ha a nyilás magassága nem haladja meg a fölötte lévő, a
folyadékfelszínig érő edényfal magasságának 10%-át
40. Kisméretű nyíláson való kifolyás
vízhozam összefüggése
Q = Ac * v = y * A2
* j * √(2gh) = m * A2 * √(2gh)
Ac: a kontrahált szelvény
területe
y: kontrakciós tényező
A2: a nyílás területe
j: sebességtényező
m: vízhozamtényező ( = y * j )
Megadja, hogy a kisméretű nyíláson átfolyó folyadék
kontrahált szelvényének területe hányada a nyílás területének.
42. Mit jelöltünk j-vel és j
gyakorlati értékhatárai
j:sebességtényező,
gyakorlati értéke: 0,95…0,99
43. Mit jelöltünk y-vel és y
gyakorlati értékhatárai
y:
kontrakciós tényező, gyakorlati értéke: 0,6…0,7
44. Mit jelöltünk m-vel és m
gyakorlati értékhatárai
m:
vízhozamtényező ( = y * j ), gyakorlati értéke élesszélű
nyílásnál 0,62 körüli
45. Bukók általános vízhozam
összefüggése (Poleni-képlet)
Q = 2 / 3 * m*b*H*√(2gH)
= m0*b*H*√(2gH)
b: gátszélesség
H: gát fölötti folyadékmagasság
m0: 2 / 3 * m
46. Az alulról befolyásolt átbukás
képlete
Q = s*m0*b*H*√(2gH)
s: értéke 1 és 0 között változik az
alvízszint és a bukó geometriájának függvényében
ha e = 0 à s =
47. Súrlódási feszültségeloszlás
csővezetékekben lamináris áramlásban
t = - g * r /
2 * S
t: súrlódási feszültség
r: folyadékhenger sugara
S: a vezeték relatív esése
maximuma: t0 = - g * R * S
R: vezeték hidraulikus sugara
48. Csővezetékben laminárisan áramló
folyadék esetén kialakuló sebességeloszlás alakja
sebességeloszlás a sugár függvényében:
v = S*g / 4J * (r02 – r2)
azaz a sebességeloszlás parabolikus, a sebességtest forgási
paraboloid, csúcsa a cső tengelyén van, maximuma: v = S*g / 4J * r02
49. Súrlódási veszteség számítása
csővezeték esetén
hL = l * l /
d * v2 / 2g
l: csősúrlódási tényező, l = 64 /
Re
l: vezeték hossza
d: csőátmérő
v: középsebesség
50. Csősúrlódási veszteségtényező
meghatározása lamináris áramlás esetén
l:
csősúrlódási tényező, l = 64 / Re, más mennyiségtől nem
függ.
51. Csősúrlódási veszteségtényező
közelítő értéke rozsdásodó acélcső esetén
Dupuit számításai alapján:
l » 0,02…0,03
52. Mely változók közötti
kapcsolatot ábrázolja a Moody-diagramm?
A relatív érdesség és a Reynolds-szám (és a l = 64 /
Re alapján a csősurlódási tényező) kapcsolatát ábrázolja.
53. Helyi veszteség képlete
hL = x * v2/2g
v: a követő szelvény középsebessége
x: általában csak kísérleti úton
adható meg
54. Kilépési veszteségtényező értéke
szabad légtérbe kilépés esetén
xki = (1 – A1/A2)2
55. Kilépési veszteségtényező értéke
nagy tömegű állóvízbe való kilépéskor
xki = 1, mivel a teljes fajlagos
kinetikai energia elvész.
56. Súrlódási veszteség számítása
általános keresztszelvény esetén
hL = l * l /
4R * v2 / 2g
R: hidraulikus sugár
57. Chézy képlete (Manning-féle
összefüggéssel kiegészítve)
v = C * √(R*S)
C= 1/n * R1/6
azaz: v = 1/n * R2/3 *
√S
q = h * √[2g * (e – h)]
vcr = √(g * hcr)
hcr = 3Ö(q2
/ g)
e = q2 / 2gh2
+ h
62. Milyen vízugrás típusokat ismer?
- szabad fedőhengeres vízugrás
- felszíni vízugrás
63. Méretezés szempontjából melyik
vízugrás típus a legkedvezőbb?
Visszaszorított vízugrás. Ekkor a
legrövidebb az útófenék à leggazdaságosabb
64. Milyen vízugrás
esetén ajánlatos süllyeszteni?
65. Szabad fedőhengeres vízugrás
hossza (Smetana-képlet)
L = 6 * (h2 – h1)
66. Froude-szám meghatározása
Fr = v2 / gh
67. Mikor rohanó a vízmozgás a
Froude-szám alapján?
ha Fr > 1
68. Mikor áramló a vízmozgás a
Froude-szám alapján?
ha Fr < 1
69. Zsiliptábla alatt kifolyó
vízhozam számítása szabad kifolyás esetén
Q = y * h1 * B * j * Ö[2g(H -
y*h1)]
hc = y * h1
70. Zsiliptábla kontrakciós
szelvénybeli hc vízmélységének meghatározása a zsilipnyitás mértékének
függvényében
hc = y * h1
vD = vx * Vhézag
/ Vösszes
vD: Darcy-féle sebesség
vx: valódi sebesség
A szivárgás permanens mozgás.
73. Darcy-törvénye?
vD = Q / A = k * S
74. Mikor áll elő hidraulikus
talajtörés?
Ha a felfelé történő szivárgás közben az egységhosszra jutó
piezometrikus nyomáscsökkenés (a relatív nyomásszintesés g-szorosa)
nagyobb, mint a talaj önsúlyának egységhosszra jutó része, a víz a talajt
megemeli és hidraulikus talajtörés jön létre.
75. Vízgépeknél milyen sebességek
között ad kapcsolatot a “sebesség háromszög”?
v: kilépő víz abszolút sebessége
álló koordinátarendszerben
w: a lapát érintőjének irányába eső
relatív sebesség
u: járókerék kerületi sebessége
A csővezeték jelleggörbéjének és a
szivattyú jelleggörbéjének metszéspontja, a közös ábráról leolvasható a szivattyú effektív
vízszállítása.
77. Szivattyú tényleges (effektív)
teljesítménye?
Ph(W) = g * Q *
Hm
A munkagépek (pl szivattyúk)
a víz munkaképességét energia bevitelével növelik,
az erőgépek (pl turbinák) a
víz munkaképességét elvonják és más rendszereknek adják át.